Házaspárt látok a gyógyüdülőben. Rendszeresen megjelennek a reggeli, déli, esti étkezéseken az étteremben, rendszeresen eljárnak kezelésre, nem ismerkednek, nem keresnek senkivel kapcsolatot. A sétányon, a gesztenyefák árnyékában üldögélnek a padon. Nem beszélgetnek, nem ölelik át egymást, nem fogják egymás kezét.
Csak ülnek, és hallgatnak. Hatvanas évek járhattak el felettük. A férj rövid időközökben az óráját nézi. Az egyetlen esti eseményre várnak, a vacsora kezdetére. Arra kell gondolnom, nincs mit mondaniuk egymásnak. Már — ki tudja, mennyi ideje — nincs mit mondaniuk, legfennebb a családi események jelentenek némi színfoltot, netalán a pénzügyek adminisztrálása készteti őket beszélgetésre. A figyelmemet lekötő házaspár a feltehetően kiürült szellemi, érzelmi kapcsolatról szürke közönybe torkollott, abban megrekedt kapcsolatról árulkodik. (Persze, lehet, hogy tévedek, hiszen a hallgatás a ,,magunkkal beszélgetés" leple is lehet.)
A társas érintkezés lélektana a tartós együttélés (házasság, élettársi kapcsolat), eme dinamikus lét öt szakaszát különbözteti meg. A lendületet a vonzalom adja meg, amelyet az építkezés követ a kapcsolat elmélyülésével, a megismeréssel, a felek közti ,,alkuval", a kölcsönös engedményekkel és egyezségekkel. A társas lét legkritikusabb szakasza, amely egyben a válságot is rejti, az időben leghosszabb, a folytatódás. Ez a kapcsolatok ,,vizsgaideje", ekkor három lehetőség kínálkozik: a legideálisabb a kapcsolatot erősítő folytatódás. Ennél jóval általánosabb a kiegyensúlyozott (a fennebb leírt) válságot hordozó, míg a bár ,,húzott-nyúzott", de fenntartott kiegyensúlyozatlan, állandó nézeteltérésekkel, háborúskodással tarkított kapcsolat a hanyatlás felé tart. Még a kiegyensúlyozott kapcsolatot is fenyegeti a ,,kapuzárás", a negyvenes-ötvenes évek válsága. Az új, friss érzelmeket kínáló partner a hanyatlás és a válás vagy különélés, partnerváltás lehetőségét hordozza. A gyerekek, az unokák felnőttek, nem igényelnek odafigyelést, és az egymás felé immár kényszerűségből forduló idősödő házastársak felfedezik kapcsolatuk elsivárosodását.
Az ideális házastársi kapcsolat veszít ugyan abból az érzelmi-érzéki telítődésből, amelyet a szexualitás kínál, de nyer a közös szellemi kommunikációból, az érdeklődés azonosságából, ennek változatlan bővüléséből. Ez a kapcsolat többnyire a házastársak egyikének a halálával fejeződik be, és sokszor e tökéletes kapcsolatnak az a következménye, hogy a társ elvesztése megteremti a hátramaradott halálának a feltételeit is.
