Ha netán valami rongálás történt, aminek igen csekély volt a valószínűsége, de megesett, azonnal intézkedtek. Amennyiben kiderült az elkövető kiléte, behívatták szülőjét, aki megoldotta vagy megoldatta a gondot. Ha nem, az iskola karbantartója végezte el a javítást.

Nem szoktam általánosítani, nem kívánom minősíteni a mai hozzáállást, csak egy esetet emelek ki, mert az zavar. Sepsiszentgyörgy központjában ott a híres iskola, jók az eredményei, a tanulók tantárgyolimpiákon vesznek részt, jeles díjakat hoznak el, nemzetközi szinten is megállják helyüket, állami kitüntetést, az Oktatási Érdemrend Tisztikeresztjét is kiérdemelte a tanoda. Éppen ezért bosszantó, hogy a kicsire nem adnak.

A tornacsarnok földszinti öltözőjében a két vécéfülke közül az egyik ajtaja már egy éve, tavaly októberben leszakadt: a műanyag sarkak közül az egyik felmondta a szolgálatot. Nem tudni, mi okból, de ez esetben ez nem is fontos. Kicserélni egy ajtósarkat nem ördöngös művelet. De nem történt meg. Talán holnap. Talán a héten, de nem. Az oda járók találgatták, vajon mikor javítják meg a nyílászárót. Talán a karácsonyi vakációban? Hát nem! A félévek közötti vakációban? Akkor sem. Eltelt az iskolai év is, következett a nagyvakáció. Akkor szokás mindent ellenőrizni, a hibákat kijavítani.

Hát nem. Most is ott áll az ajtó leszakadva, a fülke oldalának támasztva.
Hanyagság lenne? Nem, annál több: ez igénytelenség.