Korunk és regényeink visszatérő hőse ő, levetett bocskorunk, kedves kalandorunk, életvidám kupcihér, zabolázhatatlan vidéki szélhámos, véka alá borított mécses, elfuserált, erdélyi Figaro! És beleszimatolva a levegőbe, a lemenő nap fényében az állomás zöld léckerítéseit hosszasan, félrehajtott fejjel elnézegeti. A zöld tudvalevőleg a remény színe, reménykedjünk honjaim – pillant szét maga körül –, de pillanatnyilag sehol senki! Beteg magyar szíve körül mégis váratlan és bizsergő melegséget érez, a honfibú, reméli, de lehet tachycardia megint, torkollja le elborulva maga magát, s rá kellene töltenie immár valamit a Brassóban mohón, gátlástalanul bevedelt kisüstikre, mert ha nem, a végén még szülővárosa állomásán ájul el, s jobban szeretne a főorvos úrral a Sugás törzsasztalánál találkozni, mint a rajoni kórház reanimáló osztályán. Lemondóan legyint, és megindul az állomási resti felé. Valahonnan ínycsiklandozó flekkenszagot hoz a szél, gyomra figyelmeztetően kordul meg, s rájön, ennie is kellene immár valamit. A resti ajtajában találkozik a református vártemplom két agársovány egerével, Károllyal és Ferdinánddal. Kirázza nekik előzékenyen, más megközelítésben gyanús kedvességgel a zsebeit. „Egyetek, drágáim – mondja, és könnycseppet morzsol el szeme sarkában. – Egyél, Károlyka, egyél, Ferdinándka! Nekünk nőttök nagyra, szentjeim, képviselve Nagy-Romániát! Ne tartóztassátok meg magatokat. Hízzatok!” „Miért nem hívod Györgynek és Miklósnak?” – kérdezi váratlanul megjelenő cimborája, Trombitás Frédi, de HáBé vállat von, és nem válaszol. Kedvenc egereit úgy hívja, ahogyan akarja, ehhez senkinek, még kenyeres társának, Frédinek sincsen az égvilágon semmi köze.
Bemennek az ivóba, kérnek két könnyű, szőke, nyári rumot, két azugai sert s HáBé egy pacallevest is. „Szomorú a székely sorsa messzi idegenben – kezdi el a trombitás, tiszta szarvasbőrdarabbal dörzsölgetve féltve óvott hangszerét. – Főként, ha ég a pokol. Merre jártál, Bélus?” „Okosabb lenne azt kérdezned, merre nem? Különben is, a siránkozásnak s a kalandozásoknak vége, jövök haza, mégiscsak alkalmaz a Szorgalom szövetkezet, a száműzetés ideje lejárt.” „Nocsak. Örömmel hallom – kortyol bele Frédi a sörébe. – És Piroska?” „Alexandriában – borul el HáBé átmenetileg. Iszik egy kortyot, s reménykedve folytatja. – De meghívott engem is, be is adtam már az útlevélkérelmem, s most várom a választ.” „És mi van a házával?” „Mi lenne. Rám hagyta. A hétvégeket ezután is Felsőtáborban fogom tölteni. S ha visszajövök Egyiptomból, megejtem az általános javításokat is. Egy helyen beázik, fel kell újítani a tetőt, rosszul zárnak az ablakok, ki kell cserélni őket. Tudod, hogy van egy öreg házzal. Csak most várom az útlevelet, nem tudok ilyesmire koncentrálni!” „Sok szerencsét, pajtás. Bár szerintem te akkor kapsz útlevelet ezektől, amikor én Jászvásáron leszek püspök. Amire semmi esélyem.” „Köszönöm a biztatásodat, pajtás. Hiába, mindig tudtam, hogy nagy és komoly dolog a barátság, nehezen alakul ki, de még nehezebb meg is tartani. S mit várhatna az ember a barátjától, mint lelkes biztatásokat, hogy ne érezze reménytelennek a törekvéseit…”
Ugyanebben az órában, amikor sír – lobog a visszasütő, délutáni nap fénye, mintha kárpótolni akarna az eddigi és elkövetkező veszteségekért, de a sötétség sunyi, fekete kutyái már a halálra ítélt park fái között bujkálnak, hogy előtörjenek megint, és elszomorítsák a szomorúfüzek hazug suttogásait reménykedve hallgató székelyeket, a már emlegetett főorvos, a Sugás akkori, de főképpen későbbi lelke, felhívja telefonon a nemrég operált államelnököt. „Baj van, elnök elvtárs – közli szárazon. – A polgármester helyileg s erősen reméljük, hogy csak átmenetileg becsavarodott, és ki akarja vágatni a parkot.” „Miért? – kérdezi az álmából felriadt, bizalmatlan politikus. – Miért akarja kivágatni azt a gyönyörű parkot?” „Hogy legyen hely felvonulni…” „Hogy mire legyen hely? – döbben meg a népi demokratikus Románia államtanácsának elnöke. – Ki beszél?” De amikor megtudja, hogy az az elbűvölően kedves magyar sebész főorvos van a vonalban, aki legutóbb vadászbalesete után operálta meg, és akivel olyan jól elbeszélgetett életről és halálról, különös tekintettel a nőkre, akik a férfiember életében mégiscsak döntő szerepet játszanak, ezért csak hódolat illeti őket, és nem bírálat, és különben is mit lehetne mondani erről az életről, mint hogy vágyakozunk és szeretünk. És éles elméjűen idézte Ion Luca Caragiale egy vakító megállapítását az egészről: „curat murdar” (tiszta mocsok) – amit valóban nehezen lehetne jobban kifejezni. S az ő kérdésére, hogy ha így áll a dolog (és minden bi­zonnyal így áll, ebben kételkedni semmi értelme), akkor mi a véleménye a férfiúi hűségről, a koromfekete hajú, örmény férfiú váratlanul nevetni kezdett. És koccintásra emelte a poharát. Kiváló Küküllő menti bort ittak a Sugásban, s készült a vendéglő egyik specialitása, a túrós puliszka is. A doktor megjegyezte, tudja, elnök elvtárs, mit mondott erről nagyapám, amikor a tán nem is alaptalanul, de állandóan féltékenységi rohamokat rendező nagyanyám kifakadt, s asztaltársait, kollégáit említette, hogy ám lám, ők meg tudnak ülni a fenekükön, nem kujtorognak örökké, mint szerelmes kandúrok. Nem tudom – mosolygott ő. – Honnan tudnám. Árulja el… Az öreg kihúzta magát, „könnyű annak hűségesnek lenni, drága Judit, aki amúgy is impotens!” „Hát maga az, kedves Sigismundus? S mondja, miért is akarja az a polgármester kivágatni az évszázados fákat, s eltüntetni a föld színéről ezt a gyönyörű parkot?” „Hogy legyen elegendő hely felvonulni május elsején, augusztus 23-án, november 7-én s a népi demokrácia más jeles ünnepein” – jön az alaposan megfontolt válasz. Az ébredező államfő elképed, s ösztönösen fakad ki. „Imbecilii ăștia.” (Ezek a hülyék.) És megígéri, hogy haladéktalanul intézkedni fog. – „Annyi hatalmam azért talán még van ebben az országban, hogy megvédelmezhessek egy önhibáján kívül halálra ítélt parkot.” Amire Hutera és Trombitás Frédi elfogyasztják az első kört, s kikérik a második rumot az obligát sörrel, a telefonbeszélgetésnek bizarr, de bizonyos szempontból logikus következményei támadnak. A polgármester megy, a park marad. Isten láthatatlan, sokak szerint létezésüket tekintve máig bizonytalan, de ám-lám, mégiscsak létező malmai azért jobb ügyhöz méltó buzgalommal, szorgalmasan őrölnek. Jó lenne egyebekben – gyönyörködünk el Hutera Bélában és Trombitás Frédiben s külön a biztatóan aranysárgán világító hangszerben, melynek fénye rávetül az összehajoló barátok szomorú arcára, csak idő kérdése, hogy elkezdjék végtelen történeteiket arról, hogy ki hol is volt az elmúlt zűrzavaros, süllyedő esztendőkben, merre vándorolt, mivel töltötte az időt és miért? Hajjaj, a történelmi szél, amely akárha faleveleket, tépi, cibálja, sodorja az erdélyi sorsokat! – ha városunkban minden jelentékenyebb esemény egy napon történhetne meg!
Hajnalban még a Thétisz-tenger morajlana a város helyén, nomád gályák vitorlái feszülhetnének a szélnek, s a faragott sárkányok vörösre festett szemében izzhatna fel a kétely! A vörös festéket, amellyel a harcosok is ábrákat pingálhatnak arcukra csaták előtt, megrémítendő az ellenséget, buzérból vagy börzsönyből keverik ki. A nők arcán derengő kéket csüllengből, a tojólúdhasukra és a merészen domborodó mellükre festett virágok, lepkék, madarak vidám ibolyaszínét bíborból. Mindent tudnak a sámánok, s hajnalban torokhangon rikoltanak fel hajóik tatján szemlélődve, s a későbbi Őrkőnek nevezett hegyet borító (másik időben egyik dombján, a Nyakvágókőn folynak a kivégzések, a szabad királyi város pallosjoggal is rendelkezik) erdőben morognak és megrezzenek a zsákmány után kajtató hiúzok, és feltartott fejjel vonítanak a farkasok, ébrednek a sűrűben és csörtetnek kifelé a bölények.
Felkel a nap, de mi történik, azonnal el is tűnik? Elszivárog, elpárolog a tenger, gyermekhad keresgéli a kagylókat a puha homokban és az Olt partján, ahová majd a későbbi város épül, kézzel halásznak a látó emberek, félszemmel a fölöttük állórepülő egerésző ölyvek meg-megrezzenő árnyékát figyelve mezítelen lábuk alatt.
Az idő lassan elszivárog.
Néhány perc múlva már házak emelkednek ki a földből, városunk, ha a pápai tizedszedők lajstromainak hinni lehet, 1332-ben már jelentékeny helység, elszabadul, rohan az idő, mint az erdélyi sorsokat befolyásoló hegyi patakok vize, talán azért rohannak, meg-megcsillanva a fényben, lefelé a hegyek sziklás bércei közül ezek a patakok, mert vágyakoznak a tenger után? Mint emlegetett erdélyi emberek az ismeretlen után. Legtöbbjük mégis visszafojtja beteg szívében a megismerés hiú és magtalan vágyát, és itt marad, noha jól sejti, mi lesz, mi lehet a vége. Miért oly nyughatatlanok errefelé a patakok és az emberek?
Ki tudja? Ki tudhatja?
De máris vad tatár harcosok üvöltéseit hallani, meneküljön, aki tud, török seregek dúlják a várost, labanc lovasok vértjein csillan meg a fény, s a kurucok kivont kardján. A menekülők jajszavát egy kikiáltó érces baritonja töri meg darab időre. „Szűnünk egy miccenésre, honjaim, igen, de addig is figyeljünk! Noha nem bizonyosodott bé a pestisjárvány fantomjának a híre. S kósza adataink vannak csak arról, de ezzel egyidejűleg okunk vagyon hinni, hogy mindez afféle rosszindulatú szóbeszéd, ellenségeink mesterkedése, a kormányszék mindazonáltal Isten irgalmára bízza a szék hűséges népét, s ezzel szemben elrendeli, hogy ki ottan, ahol van, süvegét vegye le, és könyörögjön ki-ki a maga Istenének, hogy fordítsa el tőlünk büntető ostorát, mert mi aztot meg nem érdemeljük. Továbbiakban mindenki hetente egyszer böjtöljön…”
Közben a polgármester – akiről majd Mikszáth Kálmán is ír, mint furfangos székelyről A két választás Magyarországon című regényében, szalutál a vonatnak, amely a végre elkészülő vaspályán indul meg Brassó és a nagyvilág felé, egy bizakodó században, annyi vereség, megalázottság, Világos és Arad után először adva némi érthető duhaj reménykedésre is okot.
Ami az elmúlt századok tatár- és törökdúlásai, állandó harcai, a nyomorúság és kifosztottság édeninek nem nevezhető állapotai, földrengések, tűzvészek, árvizek és viharok után mégiscsak az eljövendő haladást konferálja be.

(folytatjuk)