Nagy költő, de elsősorban nem költői vénájú költő! Igen, így éreztem végig, most is, és ezelőtt pár évvel is, amikor szintén végigolvastam a Semmi – soha címmel még általa összeállított verseskönyvet. Kitűnő versek, nagyversek, elképesztő passzusok, sorok, szakok, mondatok – mégis, végig az volt az érzésem, hogy valamiféle (ha van ilyen egyáltalán!) értekező-, filozofáló, amolyan tézis-antitézis-szintézis-költészet a Székely Jánosé.
Az van meg benne (főleg!), ami naggyá tesz egy értekező prózát: tiszta, kiszámított, hajszálpontosan végigvitt, a legvégén szinte mindig konklúzióval bizonyító – de nem igazából líra, még ha lírai is itt-ott, inkább allegorikus legtöbbször, de nem echte olyan költészet, amiben az az isteni szikra, a duende, a költői zseni, a költő zsenije lesöpör mindent az asztalról. Vagy ami magával ragad, visz, röpít, maga alá teper, levegő nélkül hagy, fejbe üt, fejbe kólint úgy, hogy nem jutunk szóhoz tőle. Nyavalygás nyavalygás hátán, siránkozás, panaszolkodás, lemondás, sajnálat és önsajnálat stb. – nem esztétikai kategóriák. Márpedig van bőven ezekből ebben a költészetben. Sértettség és bántottság, mellőzöttség és félreállás, veszteségtudat és a veszteség, a vesztesek apológiája. Saját dráma, saját szereplőkkel, múlttal, gyermekkorral, korral, társadalommal, kisebbségi helyzettel, társsal és társtalansággal, belső, önmagunkkal való vívódással, jövővel és jövőtlenséggel – saját magunk által megírva. És ebben, a drámaiságban nagyon nagy volt Székely János. Drámai költő – talán ez a legjobb kifejezés rá. Nehézkesebb, súlyosabban, drámai jambusokban hömpölygő, drámai helyzetekben gondolkodó, azokat drámai módon, drámákra jellemző módon fel- vagy fel nem oldó. Katarzis? Katarzis a kimondásban, az abszolút pőrére való vetkőzésben, az abszolút meztelenségben. Nem jut eszembe egyetlen nem inkább nyomasztó, hanem boldog, reményt sugárzó, könnyed élménnyel kecsegtető verse. Nincs is ilyen szomorú költője az erdélyi, az Erdélyben született irodalomnak, mint ő volt. Pedig pályáznak elegen erre a helyre. Belülről, legmélyebbről jövő, ontológiai szomorúság az övé. Feloldhatatlan és elűzhetetlen. Szomorúság szomorúság után-hátán. Még amikor remény van, akkor sincs remény. Még amikor boldogság van, akkor sincs boldogság. Még amikor felcsillanna valami csalfa vak, azt is elhessegetjük. Az életünk boldogtalan, reménytelen, halálba tart. Vagy folyamatos meghalásba. Folyamatos készülésbe, és egy egész élet alatt csakis erre. És erről soha, de soha, egy percig meg nem feledkezve. Ez a költészet szakadatlan sziklagörgetés, lehetőleg hegyre fel, emelkedőre. Miközben hangja félelmetes, baljóslatú, kataklizmát, rettenetet elővetítő.
Allegóriát, példázatot, tanulságot, párhuzamot, tanító célzatú elbeszélést ír meg legtöbbször, a végén, a vers végén a kellőképpen előkészített és pontosan levont, szintén tanító célzatú konklúzióval. Verseinek legtöbbje, mint egy-egy drámai feladat, a végkifejlet felé terelgetett tanulság, eszmei mondanivaló. Dráma, dráma, dráma. Egy nagy drámaíró nagy drámai költeményei, egy élet drámai betétjei a versei, amelyek hol egyenesen tanító célzatúak, hol sugalmazzák magát a tanítást. A tájversekben, a férfi–nő kapcsolatot, különösen nem a szerelmet, hanem a szakítást, válást, vagy ezt a furcsán együtt élő, egymást maró, a rettenetet, tehát (itt is) a veszteséget tematizáló versekben tud elrugaszkodni ezektől a tanító, konklúzióra, poénra kihegyezett versektől. Itt már nem tanmese, nem drámai feladat, hanem maga a megtapasztalt élet vérbe-húsba vágó tragédiája, rettenete, megoldhatatlansága ragadtatja a tollat vele. Mindezek ellenére mégis azt mondom: nagy költő, van, amiben nagyon közel állhat az olvasóhoz (hozzám), van, amiben igen-igen távol. Nagyversei vissza-visszatérő olvasmányaim, és – azt gondolom – a modern magyar líra kiemelkedő, ha úgy tetszik: antológiadarabjai. A vesztesek, a Sajnálj meg engem két, Himalája-szerűen kiugró költeménye mellett a Válás után Székely János-hangja az, amit a legközelebb érzek magamhoz. És még vagy másfél tucatnyi versét. A többi? Csodálom ugyan, fejet hajtok tudása, embersége, erkölcsisége, karakánsága, költészetének minden mívesen kimunkált darabja előtt. De úgy érzem, hogy az ő életművében A nyugati hadtest volt az igazi Himalája. Pedig ott is azt találjuk, hogy vesztesek vagyunk mindannyian. A mi győzelmünk a vereség. De kik, hol vannak a győztesek, tehetjük fel a kérdést mindannyiszor? Ott, ők, valahol. De ezt nem Székely Jánosnál kell keresnünk, azt hiszem.