Az 1948-as és az 1952-es alkotmányok egyenlő jogokat biztosítottak a kisebbségeknek, szavatolták az anyanyelv szabad használatát a közművelődésben és a helyi közigazgatásban.
Az 1969. augusztus 21-i Románia Szocialista Köztársaság alkotmányának vezérfonala a román szuverenitás, nemzeti függetlenség és a területi épség tiszteletben tartásának az elve, az államok közti egyenjogúság és kölcsönös előnyök, valamint az ország belső ügyeibe való be nem avatkozás. Románia ettől kezdve gazdaságilag és politikailag próbált eltérni a szovjet vonaltól és a nyugati államokkal való gazdasági kapcsolatok felvételét kereste.
Az új politikai konstelláció, főként a nyugati tájékozódás, bizonyos engedményekkel járt a nemzetiségekkel szemben, politikai amnesztiát vezetett be, de ugyanakkor kiépítette a nacionalista irányzat állásait, Lenint idézvén: „államok és országok közötti viszonylatban a nemzeti jelleg akkor is tovább fennmarad, ha már megvalósult a világproletáriátus diktatúrája”. Egyfajta nemzeti kommunizmus, mely ha saját érdekeiről van szó, nacionalista, és ha más népekre vonatkozik, szocialista; kiváltképpen, ha az idegen nép érdekei egy szocialista állam érdekeivel konfrontálódnak. Központi problémája Románia határainak épségben tartása és a külpolitikai függetlenség, ami távolról sem jelenti a belső emancipációt, az ország állampolgárainak a szabadságra alapozott nagykorúságát.
És milyen jogokat adott a nemzetiségeknek az 1965-ös új alkotmány?
A 15. szakasz újabb területi-közigazgatási beosztást vezet be.
A 17. szakasz minden állampolgár számára biztosítja a jogegyenlőséget a „gazdasági, politikai, jogi, társadalmi és kulturális élet összes területein”. Ezeket az alapjogokat az alkotmány idézett szakasza „nemzetiségre, fajra, nemre vagy vallásra való tekintet nélkül” biztosítja. Továbbmenve, a 17. szakasz azt is kimondja, hogy „tilos e jogok bárminemű korlátozása és gyakorlásukban bárminemű megkülönböztetés nemzetiség, faj, nem vagy vallás alapján”. Az alkotmányban szavatolt jogegyenlőséget a néptanácsok szervezéséről és működéséről szóló 1968/57-es számú törvény és a 1971/24-es számú állampolgársági törvény is megerősíti. Ezenkívül 1971/468-as számú külön dekrétum a néptanácsokat az állampolgári jogok és kötelességek népszerűsítésére kötelezte, „azokban a megyékben, ahol nemzetiségek laknak, azoknak a nyelvén is” (7. szakasz). Ugyanakkor azt is kimondja az alkotmány, hogy „Románia nemzeti állam, melyben nemzetiségek is élnek”, – ami már önmagában ellentmondó: nem lehet „nemzeti” olyan állam, amelyben nemzetiségek is élnek.
A nemzeti egyenjogúság első és legfontosabb próbatétele az anyanyelvi egyenlőség, illetve az anyanyelv szabad használata a közigazgatásban, munkahelyen, közművelődésben és a bíróságok előtt. Az alkotmány 22. szakasza szerint „azokban a közigazgatási-területi egységekben (faluk, városok, megyék), ahol a román lakosságon kívül más nemzetiségű lakosság is él, az összes szervek és intézmények az illető nemzetiség nyelvét is használják szóban és írásban, s tisztviselőket neveznek ki ezek soraiból vagy más olyan állampolgárok közül, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életmódját”.
Ez azonban a gyakorlatban nincs meg, a néptanácsi tisztviselők nem alkalmazzák az illető nemzetiségek nyelvét, s az anyanyelv használatának amúgy is csak akkor volna valóban gyakorlati jelentősége, ha az is megérti a nyelvet, akihez beszélünk. Az úgynevezett egyenjogú nyelvhasználatnak már egészen más jogi jelentősége van.
Az anyanyelvi egyenjogúságnak az oktatás teréről mint a nemzetiségi jogok legelemibb, de egyben legfontosabb követelményéből kell kiindulnia. Az iskolaüggyel kapcsolatos jogszabályokat többek között a 1968/11-es számú oktatásügyi és a 1969/6-os számú tanszemélyzet státusára vonatkozó törvény szabályozza. Az előbbi szerint „az együtt élő nemzetiségek számára az oktatás valamennyi fokon saját nyelvükön történik”. A tanszemélyzet státusára vonatkozó törvény pedig előírja, hogy „azokban az iskolákban vagy tagozatokon, ahol az előadás az illető nemzetiség nyelvén folyik, a tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítás nyelvét”.
Az anyanyelvi oktatás bármilyen fokú korlátozása elősegíti az elnemzetietlenítést és veszélyezteti a nemzeti létet. A nemzeti tudat kialakítása legtöbb esetben az iskolai szinten marad, s olyan fokra jut el, mint amilyen mértékben sajátította el az illető a nemzeti kultúrát. Előfordul például, hogy magyar tagozatokon román tanerők adnak elő olyan tantárgyakat, amelyeket csak anyanyelven lehetne előadni. Az sem ritka, hogy magyar iskolák osztályaiban, ahol nagyon kevés számban román anyanyelvű tanulók is vannak, román nyelven folyik az oktatás.
Romániában az anyanyelv szabad használatának a jogát az igazságügyi szervek előtt az 1965-ös alkotmány 22. és 102. szakasza biztosítja, és a bírósági szervezésről szóló 58/1968. számú törvény 8. szakasza szabályozza, amely szerint „Románia Szocialista Köztársaságban a bírósági eljárás román nyelven történik, biztosítva a nem román nemzetiségű lakosság lakta megyékben az illető lakosság anyanyelvének használatát. Azoknak a feleknek, akik nem beszélik azt a nyelvet, amelyen a bírósági eljárás folyik, lehetőséget nyújtanak, hogy tolmács segítségével tudomást szerezzenek a perirat tartalmáról, hogy anyanyelvükön beszéljenek és tegyenek összefoglaló terjesztést a fórumok előtt”. A 44. szakasz utolsó bekezdése szerint „azon közigazgatási-területi egységek bírói hatóságainál, amelyben a románon kívül más nemzetiségű lakosság is él, olyan bíráknak is kell dolgozniuk, akik ismerik az illető lakosság nyelvét”.
Végső fokon megállapítható, hogy a romániai nemzetiségek jogegyenlőségét szavatoló alkotmányos jogok és más törvények fogyatékosak. Megfogalmazásuk homályos és elvont. Csupán az állam és az egyén, nem pedig a többségi nemzet és a nemzeti kisebbségek viszonyát szabályozzák. A törvény mint a jogrendszer legfontosabb kútforrása amúgy is merev és szubjektív.
A törvényhozó nem minden esetben ismeri a nemzeti kisebbség bonyolult sajátosságait, életformájának különleges feltételeit. Törvények, amelyek a többségi nemzetre vonatkoznak, nem alkalmazhatóak ugyanakkor a nemzeti kisebbségekre is. Az alkotmányba foglalt szöveg például, amely szerint az ország minden állampolgára nyelvre, nemzetiségre, fajra, nemre vagy vallásra való tekintet nélkül egyenlő jogokat élvez, csak az egyén – mint elvont fogalom – jogait, és nem a saját alanyisággal rendelkező nemzeti kisebbségnek mint közületnek a kollektív jogait védelmezi. Ennélfogva az alkotmány és a törvények az egyenjogúságot csak általánosságban, elvontan szavatolják, de nem garantálják konkrétan egy nemzetiségi csoporthoz tartozó egyén – mint például a magyar – jogait is. Egy Romániában élő magyar, az adott feltételek között, nem érezheti magát szabadnak vagy egyenrangúnak a többségi nemzethez tartozókkal szemben, ha nincs meg a biztonságérzete és nem részesül ugyanolyan bánásmódban. Az egyéni jogegyenlőség elvben megvan, de nincs meg a nemzeti kisebbség és a többségi nemzet közötti jogegyenlőség. A nemzeti állam fogalmára hivatkozva a hatósági szerveknek módjukban áll elhárítani mindent, ami a helyi autonómiára vonatkozhat; ezen az alapon a közigazgatás kettőssége nem valósítható meg, mint például Jugoszláviában vagy Csehszlovákiában. Így az alkotmányba foglalt jogok elvben ugyan helytállóak, de nem zárják ki a nemzeti diszkriminációt, annak a lehetőségét, hogy a többségi nemzet ne helyezze saját érdekeit más, együtt élő nemzetiségek érdekei fölé. Az alkotmányba és a törvényekbe foglalt egyenjogúság mindaddig elméleti marad, amíg a mindennapi életben nincsen gyakorlati alkalmazása. A nemzetiségek szabad és szuverén fejlődését biztosító egyenjogúság feltételezi a kulturális-, gazdasági, társadalmi, jogi és politikai egyenjogúságot, amit az alkotmány 17. szakasza elvben minden állampolgár számára biztosít. Ez a mindennapi életbe átültetve azt jelenti, hogy a romániai magyarság részvétele számarányának megfelelően biztosítva legyen a kulturális, gazdasági, társadalmi, jogi és politikai élet minden területén. Ez pedig a gyakorlatban nincs meg.
Ezek a problémák a nemzetiségi gyakorlatban sokkal bonyolultabbak, semhogy jogi formákba merevített kodifikálással el lehetne intézni. Az alkotmány az anyanyelv szabad használatát például a többi nemzetiségi jogokhoz hasonlóan csak általánosságban szavatolja, s bár azt is kimondja, hogy „tilos e jogok bárminemű korlátozása és gyakorlásukban bárminemű megkülönböztetés nemzetiség, faj, nem vagy vallás alapján”, még sincs olyan jogszabály, mely egyben biztosítaná is a szabad nyelvhasználatot a közoktatásban, az igazságügyi szervek előtt, intézményekben, munkahelyen, hivatalokban vagy a közélet más területén, olyan értelemben, hogy az idegen anyanyelvű állampolgár félelemmentesen használhassa anyanyelvét, s emiatt ne származzanak semmiféle hátrányai.
Egyes területek (értem alatta a nemzetiségi területeket) sajátos társadalmi, gazdasági, de legfőképpen kulturális és nyelvi kérdéseit nem oldhatják meg egységes, globális természetű törvények vagy általános szempontú intézkedések. Tekintetbe kell venni tehát mindenekelőtt az illető terület nemzetiségi összetételét, etnikai-demográfiai viszonyait. A nemzetiségi, illetve vegyes lakosságú területeken elengedhetetlen az anyanyelv szabad használata, annak a lehetősége, hogy a nemzetiségek – még ha számbelileg kisebb arányban is vannak – azon a nyelven fejezzék ki magukat munkahelyükön, a közoktatásban, hivatalokban, az igazságügyi szervek előtt, amelyet legjobban beszélnek. Egyszóval a lakosság konkrét, emberi szükséglete tekintendő mindenkor mérvadó kritériumnak, ami egyben azt is feltételezi, hogy a nemzetiségi területeken működő román tisztviselőnek, tanítónak ugyancsak fontos lenne az illető nemzetiség nyelvének elsajátítása. A kétnyelvűség alkalmazásánál a legkisebb abszolút számból kellene kiindulni, ami a nemzetiségi összetételt illeti. Ez lenne az ideális megoldás. (1976)
 

(folytatjuk)