A négyek – mint mondták – nem akarnak Bukaresttől „koldulni”. Önálló akciójukat nem biztos, hogy a főváros jó szemmel nézi, a többi régió is vérszemet kaphat, és önjárásba kezdhet uniós pénzekből. Az uniós régiófejlesztési biztos, Corina Crețu amúgy is állandóan bírálja a kormányt az infrastruktúrára lehívható eurómilliók fel nem használása miatt. Nagy volt az öröm idehaza, amikor Brüsszelben rábízták a régiófejlesztést, és abban reménykedtünk, hogy most aztán dőlni fog a pénz. Így is lenne, csak ahhoz, hogy jöjjenek a pénzes zsákok, papírokat kell gyártani, és aztán az unió követi az elnyert összegek elköltési módját, ami már egyeseknek nem konveniál. Az uniós pénzeket nehezebb ellopni, így az ügyeskedőknek semmi hasznuk ez egészből. Akkor meg minek mindenféle Brüsszelbe küldendő, EU-s pénzlehívást célzó projektek fabrikálásával bajlódni?
Amúgy felesleges is, amikor a meglévő pénzekkel sincs mit kezdeni. Bukarestben költségvetési átcsoportosítást hajtottak végre, mert 47,8 millió lej megmarad a kórházaknál, amit modernizálásra lehetett volna felhasználni. A magánklinikákon is dolgozó kórházi vezetők egy részének nem érdeke, hogy a közkórházak megfelelően működjenek, mert akkor a magánklinikáikon kevesebb lesz a páciens. Az utcajavításokból is megmaradt 150 millió lej, hisz annyira jók Bukarest utcái, hogy kár azok javításába pénzt ölni. A megmaradt összegekből 70 milliót szórakoztatásra, ünnepségek szervezésére és az ortodox egyháznak utalnak. Ha már a kórházakban nem gyógyul a beteg, legalább ingyen szórakozhat, és mehet az egészségéért imádkozni a Nemzet Katedrálisába. Aztán egyáltalán minek a nagy összegeket autópályák építésébe, vasútfelújításokba ölni, amikor Románia lakossága egyre csökken, az utazók számával együtt, és ennek folyományaként a forgalom is? Elnökünk elment Olaszországba, ahol tiszteletére Traianus oszlopát fénynyalábokkal piros-sárga-kékre festették, és próbálta hazacsábítani az ott dolgozó kb. 1,2 millió románt, akik nem mutattak erre hajlandóságot, pedig állítólag rabszolgasorban élnek.
Aztán volna nekünk készen utunk is, mégsem használjuk. Ez nem más, mint a dunai vízi út. Jön rajta évente ezer sétahajó 150 ezer turistával megrakva, de ha véletlenül ki is kötnek valamelyik kikötőnkben, például Oltenițán, ott már csak gyomos partvidék, szemét és kóbor kutyák fogadják a kirándulókat, nem is jutnak odább az úttalan utakon más látnivalókat megtekinteni. A Dunán innen Calafat pusztaság, a Dunán túl, a bolgároknál Vidin virágzik. Ezért a turisták inkább lecsorognak Galacig, és onnan busszal a Moldovai Köztársaság valamelyik kicsi falujában landolnak. Galac alpolgármestere megmagyarázta, miért nem maradnak náluk: mert nem találnak kábítószert, szexet és kaszinókat. A moldovai falvakban biztosan ilyesmikre lelnek.
Mivel Bukarestben, úgy látszik, nincs politikai (jó)akarat a Kárpátokon át autóutakkal összekötni az ország régióit, az említett négy polgármester bár a négy várost szeretné a régiót átszelő autópályákkal és gyorsvasutakkal egybefűzni. Így be tudnának kapcsolódni Európa vérkeringésébe. Ez a régiófejlesztés azonban nem mindenkinek nyerheti el a tetszését. A kormánynak egyáltalán nem jó, mert akkor az ő megkerülésükkel jutnának európai pénzekhez. A kormánypártok csak választási célokból csurrantanak Bukarestből számukra könyöradományokat. Aztán bárki jó hazafinak szeget üthet a fejében a különös ötlet, hogy ezek a polgármesterek függetlenedni akarnak, és leválni a fővárostól. A végén, ha netán tovább erősödnek az erdélyi régiók, akkor bizony az valamiféle autonómiát jelenthet számukra, netán föderalizálódást, aminek gondolata is elborzasztó lehet egy jobb érzésű, nemzetféltő nacionalistának, hisz az ellentétes az egységes nemzetállam eszméjével.