Farcádi Botond
Egyre csak halmozódnak, szinte mindennapossá váltak. Tegnap egy felirat, egy zászló, ma egy tábla – most éppen a Székely Mikó Kollégium bejáratáról kellett levenni az intézmény megnevezését a szolgálatos feljelentő által indított perben született táblabírósági ítélet következtében –, de volt már épület, iskola, egyetem veszteségeink listáján, és holnap ki tudja, mi következhet.
A román államhatalom székely zászlók elleni hadjárata eredményesnek bizonyult: közintézményeink homlokzatáról, polgármesteri hivatalokról, szinte mindenünnen el kellett távolítani a jelképet. Igaz, e zászlóháborúnak járulékos haszna is volt: regionális jelképünket szívünkbe zártuk, a kék-arany ma már szerte a világon ismertté vált, közösségünk jogfosztásainak, autonómiatörekvéseinek szimbóluma lett. A magyar feliratok elleni háború már abszurdabb, és még fájóbb: a normalitás elleni támadást jelenti, és mindennél fájóbban, élesebben világít rá a kettős mércére és arra, mennyire messze is állunk még attól, hogy egyenrangú partnerekként tekintsenek ránk. Nehéz, szinte lehetetlen megérteni, mi zavaró lehet egy községháza feliratban, egy kétnyelvű településtáblában – ráadásul azok után, hogy sokáig azt hittük, legalább a nyelvi jogok biztosításában elindultunk az európaiság, a normalitás irányába. A magyar oktatási rendszer elleni alattomos támadások következményei még tán eme abszurditásoknál is veszélyesebbek: a magyar orvosi képzés ellehetetlenítését célzó – eredményesnek bizonyuló – próbálkozások, a Mikó-ügy, de ide sorolhatjuk a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium és a román nyelv oktatását szabályozó rendeletet is, noha utóbbi két ügyet úgy tűnik, sikerült megoldani, legalábbis átmenetileg.
Napról napra gyarapszik tehát veszteségeink listája, de még ennél is nagyobb baj, hogy ellenszert nem nagyon találunk erre. Kétségkívül, parlamenti érdekképviseletünk lagymatag, minden radikálisabb eszközt elutasító magatartása az egyik legfőbb oka ennek, hiszen éveken, évtizedeken át azzal áltatták és altatták a magyarságot, hogy különféle parlamenti paktumok révén lépésről lépésre bővíthetjük jogainkat. Ez pedig nemcsak azért bizonyult tévútnak, mert most az RMDSZ nélkül is megvan a parlamenti többsége a kormánykoalíciónak, hanem azért is, mert kizárólag parlamenti dimenzióban remél előrelépést, miközben a magyarellenesség újabban más csatornákon – igazságszolgáltatás, titkosszolgálatok, mélyebb államhatalmi struktúrák – özönlik ránk. Ezek kivédésére pedig nem elegendőek immár az amúgy is konjunktúrafüggő parlamenti mechanizmusok: az érdek-képviseleti munka hatékonyabbá tétele céljából szükség lenne még hangsúlyosabb, merészebb külpolitikára, a jelenlegi bukaresti politikai elitet elutasító román közvélemény megnyerésére, nyitottabb román értelmiségiek, civilek megkeresésére, a magyar közösség minden rétegének aktivizálására, mozgósítására, bevonására a bennünket is érintő társadalmi folyamatok értelmezésébe, radikálisabb kiállásokra, utcai mozgalmi eszközök igénybevételére.
