Klió, a történetírás múzsája arra int: ne terheld magad túlhaladott aggályokkal. Ne kérdezd önmagadtól vagy a történelem bizonytalan igazságú dokumentumaitól, hogy „történhetett volna másként is?” Megtörtént – úgy, ahogy arról immár 62 éve mindent tudunk. Annak a 13 napnak a története nem a magyar nép szerencséje jegyében száguldotta végig a felszabadult örömtől a kétségbeesett ellenállásig a megteremtett lehetőséget.
Ezerkilencszázötvenhat október 22. Diákgyűlések Magyarország egyetemi városaiban, a „megérett almát le kell szedni, ha nem, lehull, és már nem őrizhető meg télire”. A forradalom későbbi mártírja, Szilágyi József (estis hallgató a Műegyetemen) is felszólal a budapesti MEFESZ esti nagygyűlésén. Már hajnalba úszik az éjfél, amikor megszületik az egyetemi polgárok 16 pontos követelése.
Íme:
1. Vonják ki a szovjet csapatokat.
2. Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben, válasszanak új KV-t, hívják össze a pártkongresszust.
3. Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista, rákosista bűnösöket váltsák le.
4. Nyilvános tárgyalás Farkas Mihály és társai ügyében, vonják felelősségre Rákosit.
5. Általános, egyenlő és titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot.
6. Vizsgálják felül a magyar–szovjet, illetve magyar–jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében.
7. Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján.
8. Hozzák nyilvánosságra a kereskedelmi szerződéseket, a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról.
9. Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot.
10. Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg gazdálkodók kapjanak a tszcs-kel egyenrangú támogatást.
11. Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai-gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat.
12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ-újságot, ismerhesse meg mindenki saját káderanyagát.
13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot, helyére az 1848–49-es emlékmű kerüljön.
14. Új, nemzeti jellegű címert, a katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát, március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet.
15. Szolidaritás a lengyel néppel.
16. Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket.
Tegyük fel a kérdést: hajlandó lett volna elfogadni és teljesíteni a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) az egyetemi ifjúság valamennyi követelését? Ne felejtsük el, Rákosi már a Szovjetunióban „gyógykezelteti” magát, a megalkuvást nem ismerő, könyörtelen Gerő Ernő van a helyén.
Huszonkettedikén este a Petőfi kör ülésezik, és a diákságéhoz hasonló követeléseket fogalmaz meg. Az ezt követő vita után a másnapi tüntetésen való részvételről döntenek. Huszonharmadikán a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című írásban üdvözli az ifjúság követeléseit, de a meghirdetett tüntetéssel nem ért egyet. Közben hazaérkezik a magyar párt- és kormánydelegáció Jugoszláviából. Megkezdődik a tizenhárom napig tartó bizonytalanság és határozatlanság a változó összetételű magyar kormány részéről. A kezdeti lökést a forradalomra a tüntetés megtiltása, majd másfél óra múlva (14.30 óra) engedélyezése teszi lehetővé. Nagy Imre nem helyesli.
A társadalom különböző rétegeit, életkortól és nemtől függetlenül, a Bem térre szólítja a nemzet lelkiismerete, ahol Sinkovits Imre mintegy tízezer ember előtt elszavalja a Nemzeti dalt, és egy diák felolvassa a 16 pontba foglalt követelést.
„A helyzet fokozódik” (lásd: Virág elvtárs a Tanúból). A tüntetők a szovjet csapatok kivonását hangoztatják, Rákosi és Gerő elleni bekiabálások hallatszanak az egyre duzzadó tömegből. A fejek felett a lyukas zászló leng. Nem kell a kommunista országcímer. Veres Péter az írók kiáltványát olvassa fel, Bessenyei Ferenc színész a szózatot szavalja el. Az éljenző tömeg előtt a szobornál megjelenik Zbigniew Herbert író és a testvéri lengyel nép üdvözletét közvetíti. Hull a falról, darabjaira válva, az ötágú vörös csillag.
Szovjet páncélosok indulnak Székesfehérvárról és Ceglédről a magyar főváros felé. Nagy Imrét akarja hallani a tömeg, de ő csak vonakodva, a párt szavára hajlandó megjelenni a Kossuth téren gyülekezők előtt. A feszült csendben megszólaló Nagy Imre „Elvtársak!” megszólítással nyitja a beszédét. „Nincs elvtárs!” kiáltják lentről. Fordít a megszólításon Nagy Imre: „Kedves fiatal barátaim!” Így már igen! Ám beszéde csalódást okoz. Hiszen már túlhaladott visszatérni az 1953-as „emberarcú szocializmushoz”.
Gerő Ernő este nyolckor a tőle várható és a tömegeket leminősítő megjegyzések keretében a tüntetést ellenséges, nacionalista, soviniszta megnyilvánulásként minősíti. A hatalom immár második, helytelen helyzetmegítélése a még mindig békés, de határozott változást váró tömegeket akaratlanul is a lázadás, a felkelés felé taszítja. Este tíz órára már ledöntötték a Sztálin-szobrot, csak a csizmája marad („Csizma tér”), immár nincs mit várni Gerőtől, aki a legcsekélyebb engedménnyel sem ért egyet. Vonul a sokaság a Rádió felé, beolvasni a 16 pontos követelést. Nem engedik be az épületbe az egyre gyarapodó, a bebocsátásért kiabáló tömeg képviselőit. Ugyanekkor a Szabad Nép székházába is be akarnak jutni, hogy nyilvánossá tegyék a meghozott határozatot az ország új, demokratikus képének kialakításáról. Itt Révai József mutat rendíthetetlen ellenállást a forrongó tömeggel szemben. Őt kimentik az épületből. Nincs mit tenni. Ha most e két forró ponton, a rádió épületénél és a Szabad Nép kiadójánál szétoszlik a tömeg, vége a lázadásnak.
Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Fotó: Nagy Gyula / Fortepan
Nem ez történik. A rádió épületét megostromlókat a bent tartózkodó államvédelmisek fegyvertüze próbálja elűzni. Kilenc óra tájt elszabadul a pokol. A rádió védelmére rendelt piliscsabai ezred katonái a forrongó tömegek oldalára állnak. Most már fegyverek válaszolnak lentről is az ablakokból tüzelőknek. Halottak, sebesültek a téren... Másnap hajnalban a Rádió épülete a felkelőké. Az őrség parancsnokát (AVH-s őrnagy) lelövik, a közkatonák szabadon távozhatnak. Az épületből az adást a Lakihegyre telepítik át.
Hajnalra megérkeznek a szovjet harckocsik. A nehézkes járművek nem utcai harcra alkalmasak. A rendre lángra lobbanó páncélosok drágán fizetnek a forradalom kiskatonáinak találékonysága következtében.
A következő nap, 24-e a kétségek fordulatos napja. Van még hátralépés? Ha romjaiban is, még működik a kommunista állam, segíti az elbizonytalanodó és lehetőségeit gyorsan számba vevő Hatalom a harcba hívható hűséges segítőit. Megjelenik a színen a MÖHOSZ (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség) Partizán Tagozata. (Egyes kutatók szerint a 25-i Kossuth téri véres leszámolást az Országházzal szembeni Mezőgazdasági Múzeum tetejéről ők kezdeményezték.) De ott vannak már a Molotov-koktélos fiatalok is a Corvin közben és minden stratégiailag fontos helyen.
Van fegyver, van bátor elhatározás, halált megvető forradalom. Nincs már visszaút.
Írásomat ekként címeztem: Így kellett történnie? Okkal, hiszen a kommunista hatalom több rugalmassággal, elfogadható változtatásokkal és a felhalmozódott jogtalan, embertelen intézkedések eltörlésével talán elejét vehette volna a véráldozatba torkolló, már a kezdetén reménytelennek tűnő forradalomnak. Emlékezzünk csak a kelet-német felkelésre 1953. június 17-én. A sztrájkot meghirdető zavargásoknak mintegy 150–200 áldozata volt a STASI és a szovjet páncélosok nyitotta tűzparancs után. Kivégeztek a kezdeményezők közül 21 személyt, letartóztattak ötezret és elítéltek ezerkétszázat, de 18-ra „elvérzett” a lázadás. A magyar forradalmat és szabadságharcot közvetlenül megelőző poznani lengyel felkelést 1956. június 28–30-án szintén szovjet tankok verték le, miután a fémgyár munkásai életszínvonaluk gyászosan alacsony volta miatt előbb sztrájkba léptek, majd a rájuk támadó állambiztonsági egységekkel fegyverrel szálltak szembe. Délutánra hetven halottal és 600 sebesülttel számolt a felbolydult lengyel nép. És igen, Gomulka a lengyel nép követelésére átvehette a hatalom gyakorlását, nyomban szabadon engedte a letartóztatottakat, és az életszínvonal javítása mellett elintézte a lázadást azzal, hogy külföldi provokátorok miatt robbant ki. Csekély áldozat azért a merészségért, hogy szembefordultak a lengyel népet kizsigerelő kommunista diktatúrával.
Még egyszer a kérdés: Így kellett történnie? A történelem nem tűri a visszatekintő feltételezéseket. De így történt, s ez sok ezer magyar ifjú és idős férfi és nő halálába, majd háromszáz kivégzett és több ezer bebörtönzött, valamint kétszázezer hazájából elmenekült magyar sorsba került. Jaj a veszteseknek! Ám megmaradt a magyar nép tudatában 1956 több mint 13 dicső napja, emlékeztetve, hogy elvesztett háborúnk az akkori világ leghatalmasabb hadserege ellen nem volt hiábavaló.
