Ezúttal is hadd emlékeztessük az olvasókat a kivégzést végrehajtó hóhérokra: Gavrilă Mureșan hadbíró őrnagy, a Kolozsvári III. Hadtest Kerületi Katonai Törvényszék katonai ügyésze – részt vett a Szoboszlay-csoport tíz halálraítéltjének a kivégzésén is! –, Laurențiu Mihai Savin B., a Kolozsvári III. Területi Katonai Törvényszék titkára, Petre Goiciu belügyes őrnagy, a szamosújvári börtön parancsnoka, a Securitate képviseletében jelen volt Wohl Zoltán őrnagy, aki személyesen kérte, hogy részt vegyen a kivégzésen, mert a sortűz eldördülése után látni akarta Sass Kálmán és dr. Hollós István haláltusáját. Jelen volt dr. Quai Ioan törvényszéki orvos, valamint Aron Traian, a kivégző osztag parancsnoka. A halálraítélteket háttal a kivégzőosztagnak, tűzfegyverrel lőtték agyon. A kivégzés után a törvényszéki orvos megvizsgálta a holttesteket és megállapította az elítéltek halálát, majd a holttesteket átadták a börtön parancsnokának, Goiciu Petrének.

Akárcsak a Szoboszlay-per kivégzettjei esetében, ma sem lehet tudni, hogy hol kaparták el az egyik legdrámaibb politikai per áldozatait.

A börtönben évenként kivégzettek távolról sem teljes névsora márványtáblán olvasható. Dr. Hollós István nevét azonban kifelejtették belőle.

Azért tartottam fontosnak az érmelléki, román–magyar határ menti magyarság megfélemlítését célzó koncepciós per egyetemes tanulságainak megfogalmazását és mindezek publikálását, mert az 1950-es, 1960-as években a Nagyvárad–Érmihályfalva–Szatmárnémeti–Nagykároly régióban a lakosság 70–75 százaléka magyar volt, gazdasági, szellemi potenciál tekintetében pedig ma már elképzelhetetlen erőt képviselt, s a kommunista diktatúra megtorlásai ellenére is működött a magyarországi magyarok és partiumi magyarok közötti kapcsolat. A magyar és a román állambiztonsági szervek közötti „együttműködés” az „ellenforradalmár-gyanús elemek” megsemmisítésére vezetett hadjárat ebben a perben érte el csúcspontját. Mészáros Gyula debreceni ÁVH-s tiszt agyából „pattant ki a szikra”, hogy az érmihályfalvi csoport vádlottjai révén egy svájci „leágazással” működő „imperialista kémhálózatot” göngyölíthetnek fel, szigorú ítéletekkel példát statuálva a „szovjet blokk” egésze számára.

A perből az is kiderül: a vizsgálati fogságban a legembertelenebb viszonyok a Securitate nagyváradi börtönében uralkodtak. Az 1964/411-es államtanácsi rendelet után a börtönből szabaduló érmihályfalvi csoport tagjainak nagy része rövid időn belül elhunyt. Az alapfokú ítéletben halálbüntetéssel sújtott, majd a fellebbezés után életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész 1983-ban négy vaskos füzetben papírra vetett visszaemlékezése a magyar és román történetírásban az egyetlen hiteles dokumentum arról, hogyan is nézett ki, hogyan működött a romániai siralomház. Balaskó Vilmos azelőtt rögzítette a visszaemlékezéseit Máramarosszigeten, hogy a börtönben elszenvedett kínzások nyomán elveszítette a szeme világát.

Az elítéltek számát tekintve a negyedik legnagyobb, az 1956-os magyar forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedési kísérletről a három halálos ítélet és két kivégzés ellenére viszonylag kevés, elsősorban a visszaemlékezésekre alapozó tanulmány, illetve kötet látott napvilágot.

A legújabb tanulmányok joggal hangsúlyozzák: Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt és dr. Hollós István volt hadbíró századost, tanárt elsősorban nem 1956-os tevékenységéért ítélték halálra és végezték ki 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben, hanem a Belügyminisztérium által 1957. január 17-én kiadott 70. számú operatív parancs rendelkezései alapján. Ennek értelmében ellenőrzés alá kell vonni minden, ellenséges múltjáról ismert személyt, és a volt gyanús pártok vezetői ellen eljárást kell indítani. A Securitate által össze­állított követési dosszié szerint Sass Kálmán 1939-ben az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szervezkedés (a román elnevezés magyar fordítása Mozgalom Erdély Felszabadításáért lenne, Sass Kálmán azonban Szegény Erdélyország című dolgozatában az előbbi definíciót használta), azaz a Rongyos Gárda, 1946–1947 között a Magyar Ellenállási Mozgalom, később pedig a Münchenből irányított Nemzeti Ellenállási Mozgalom egyik hazai szervezője és vezetője volt.

Sass Kálmán és Hollós István 1956-hoz kapcsolódó tevékenységéről jóformán semmi konkrét említés sem történik. A vádirat és ítélet szövege szerint Sass Kálmán a magyar forradalom idején az érmelléki röpcédulázás fő szervezője és szellemi irányítója volt, a magyar forradalom és szabadságharc hatására pedig 1957 januárjában hat, a kommunista hatalom által „ellenforradalminak”, „irredentának”, „revizionistának”, „nacionalistának” minősített verset írt.

Az 1957. február 18-i letartóztatáshoz, az egész ügy felgöngyölítéséhez az ürügyet az szolgáltatta, hogy Sass Kálmán két huszonéves érmihályfalvi fiatalt, Reisz Ferencet és Bircze Jánost az 1956-os magyar forradalom napjaiban „ellenforradalmi röpcédulák készítésére és terjesztésére” biztatott.

A 1957/70. számú belügyminisztériumi parancs szellemében akkor terelődött a figyelem Sass Kálmánra, amikor 1956. október 28-án az egyik érmihályfalvi postás egy magyar nyelvű kiáltványt talált: „Magyar és román testvérek! Közös harcban vívjuk ki a függetlenséget! Ne egyetek több puliszkát, ne higgyetek a hazug híreknek! Budapest a miénk!”

A postás a megtalált kiáltványt átadta a Securitaténak, a két röpcéző érmihályfalvi fiatalt pedig már 1956 novemberében letartóztatták.

A Román Posta a Securitate amolyan fiókszervezete volt: minden gyanúsnak tűnő levelet, küldeményt felbontottak, átadták az állambiztonsági szerveknek.

A két megfélemlített huszonéves beismerte: az Érmihályfalván szétszórt röpcédulákat román anyanyelvű barátjuk, Cornel Spătaru lakásában készítették. A Securitate a beismerés nyomán a rendszerellenes cselekedet kísérletét azonnal szervezkedésnek minősítette, így a kiszabható büntetés nagysága is lényegesen magasabb lett. Sass Kálmán és társai ellen elindíthatták a hírszerző akciót, s egy újabb felforgató szervezet tagjait lehetett elhelyezni az általános politikai gyanúsítottak országos nyilvántartásában.

Sass Kálmán a Securitate célkeresztjében

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején végrehajtott letartóztatások, majd az annak vérbefojtása utáni retorzió még a Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár köré tömörült kommunista hatalmi elit és az őket kiszolgáló Securitate zavarodottságát és félelmét bizonyította: nehogy a forradalmi eszmék, a megmozdulások átterjedjenek Romániára! A kapkodást 1957 elején már kidolgozott stratégia váltotta fel. Ennek első célpontjai az illegális vasgárdista mozgalom, a feloszlatott „történelmi pártok” tagjai, a magyar és német nacionalisták, revizionisták, valamint a cionisták prominens képviselői voltak. Közülük is elsőként azokra csapott le a hatalom, akik a két világháború között vagy a második világégést követően revizionista és románellenes tevékenységet folytattak, „veszélyeztették az ország belső és külső biztonságát” – ahogyan az úgynevezett hazaárulási perekben a vád képviselői fogalmaztak.

Az RMP Központi Vezetősége és a belügyminisztérium 1957. február 23-án Bukarestben megtartott operatív gyűlésén az elnöklő Nicolae Ceauşescu egyértelműen fogalmazott: „Még mindig nagyon sok az ellenséges elem, még mindig léteznek a társadalmi osztályok, a nagy kapitalista földbirtokosokról nem is beszélve. (…) Ezért erős állambiztonsági szervekre van szükségünk, amelyek harcolhatnak a népi demokratikus rendszer ellenségei ellen, fölfedhetik és megakadályozhatják azok ellenséges tevékenységét.”

A Securitate tehát teljes figyelmét az „ellenséges elemekre” összpontosíthatta. Így vált veszedelmes célszeméllyé Sass Kálmán. Az állambiztonsági szervek számára nem okozott különösebb fejtörést Sass Kálmán két világháború közötti, a második bécsi döntést (1940. augusztus 30.), majd az 1944. augusztus 23-i királyi puccsot követő „hazaáruló”, „román- és rendszerellenes” tevékenységének igazolása. A Siguranța, majd a Securitate által létrehozott ügynökhálózat jelentései, a két világháború közötti román sajtó publikációi alapján összeállított követési dosszié elegendő „bizonyítékot” szolgáltatott ahhoz, hogy Sass Kálmán kiiktatásával a román kommunista diktatúra hosszú időre példát statuáljon Erdély számára a Partium egyik neuralgikus pontján, a román–magyar határ közvetlen közelében.

A Belügyminisztérium Nagyvárad tartományi Igazgatósága belső reakció elhárításáért felelős ügyosztályának Zoltán Gyula parancsnok aláírásával ellátott, 1957. február 16-i jelentésében „a folyamatban lévő ellenőrző nyomozás” dokumentumai alapján elrendelte Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész és fia, a középiskolás Sass Béla letartóztatását.

A jelentés már tartalmazza a fontosabb vádpontok egy részét, amelyek alapján Sass Kálmánt később halálra ítélték: 1928 és 1931 közötti bázeli és zürichi tanulmányútja során szoros kapcsolatot alakított ki Heinrich Welti svájci konzullal, akivel úgy keveredett szoros kapcsolatba, hogy csónakázás közben vízbe pottyant feleségének életét megmentette, ezért hálából az öregúr örökbe fogadta a bátor fiatalembert. A jelentés szerint Sass folyamatosan továbbított információkat Weltinek Románia gazdasági helyzetéről, Welti pedig 1944-ben Érmihályfalván többször is felkereste őt. Ez már azért is valószínűtlen, mert 1944-ben Heinrich Welti már nem élt.

A román hatóságok Sass Kálmánt 1939-ben „államellenes, a Rongyos Gárda magyar nacionalista és terrorista szervezetben kifejtett tevékenységéért” kiutasították az országból, ahová csak a bécsi döntés után térhetett vissza. Aztán 1947. júliusában „magyar nacionalista tevékenységéért az 1947/50000. számú rendelet alapján Szamosújvárra internálták, ahonnan hat hónap múlva szabadult – írja a jegyzőkönyv.

A letartóztatás időpontjáról több változat ismeretes, valós időpontja: 1957. február 19., hajnali három óra, és a Securitate jól bevált, megfélemlítési szándékkal kidolgozott szcenáriuma szerint történt: a település fölé emelkedő dombon épült parókiát állig felfegyverzett különítmény vette körül. A feleség és az öt gyerek későbbi visszaemlékezése szerint  hat szekus rontott be késő délután a papi lakba. A különítmény mindent felforgatott, fegyvert és titkos dokumentumokat kerestek. A feleség visszaemlékezése szerint az íróasztal fiókjában ekkor találták meg Maléter Pál, az 1956-os magyar forradalom honvédelmi miniszterének két levelét, amelyekben köszönetet mondott Sass Kálmánnak azért, hogy 1944 október végén a szovjet partizánakcióban való részvétele során megmentette az életét.

A letartóztatáskor tartott házkutatás nagy „fogásai”: az egyházközség páncélszekrényében két Kossuth-címeres magyar nemzeti lobogót, két darab német nyelvű, a vádirat szerint „Szovjetunió- és szocializmusellenes könyvet, egy Szabad Magyarország címet viselő, léghajóról leszórt röpcédulát, különböző tanulmányokat (a kézzel írt Szegény Erdélyország, a géppel írt A Szentistváni Magyarország kisebbségi kérdésének megoldása elé)”. A gyerekek szobájában öt amerikai dollárt és különböző leveleket találtak.

A család tagjainak nagy részével készített mélyinterjúk egybecsengő megállapítása: Sass Kálmán mind az öt gyerekétől és feleségétől is egy-egy bibliai idézettel búcsúzott.

A legkisebbik fiának, az álmából felvert Hubának csak annyit mondott: „Én is árván nőttem fel, mégis ember lett belőlem!” Jelképes üzenet: mintha pontosan tudta volna, hogy soha nem fog visszatérni szerettei, hívei körébe.

A közel húszezer oldalnyi perirat, a kihallgatási jegyzőkönyvek, a halálos ítélet kimondása után megfogalmazott kegyelmi kérvény az ellenkezőjét bizonyítja: Sass Kálmán mindent megpróbált, hogy életben maradhasson, befejezhesse torzóban maradt életművét. Következetesen tagadta az ellene felhozott vádakat, a nyílt törvényszéki tárgyaláson pedig visszavonta az erőszakkal kicsikart beismerő vallomásokat, két hónapon át beszámíthatatlannak tetette magát, később meg egy varrótű lenyelésével próbálta megakadályozni a vallatását.

(folytatjuk)