A korlátozó intézkedések miatt eddig sem bontakozhatott ki szabadon a nemzetiségi tudományos kutatás; az 1971-es dekrétum s az ezt módosító 1974-es törvény azonban az eddigi lehetőségeket még inkább leszűkíti. Az erdélyi magyar és szász városok irattárai, kézirattárai és könyvtárai felbecsülhetetlen értékű magyar, német, latin, ószláv és ógörög nyelvű dokumentumokat tartalmaznak, tudományos feldolgozásuk nélkül elképzelhetetlen az erdélyi történetírás.
A nemzeti kultúrjavak védelméről szóló törvény alkalmazása alig érte el a kezdeti stádiumot: végrehajtásához hiányzik elsősorban a költségvetés és az állami apparátus. 1971 és 1974 között az egyházközségek egy részét kötelezte az Állami Levéltár az egyházi és világi történelmi dokumentumok, a liturgikus, teológikus, katekétikus anyag, valamint az anyakönyvek, házassági és elhalálozási jegyzékek beszolgáltatására. Egyes vidékeken, mint például az északnyugat-erdélyi református egyházmegye (Nagyvárad, Szatmár, Nagybánya és Zilah) vagy 200 községében – részben túlbuzgóságból – már 1974 nyarán megkezdődött az egyházi dokumentumok beszállítása. A kolozsvári református és unitárius kollégiumok könyvtárát (70 000, illetve 60 000 kötet), valamint a római katolikus líceum könyvtáranyagát (40 000 kötet) 1976 februárjában és márciusában egy közös új épületbe (Kovács Dezső utca) szállították, s ezzel megbomlottak a régi könyvtári-irattári egységek
Az Erdélyi Múzeum Egyesület kétmilliós darabszámú levéltára ugyancsak a Román Tudományos Akadémia gyűjteményébe került.
Magyar könyvtáros nincs, s ezáltal még bizonytalanabbá válik az összegyűjtött anyag sorsa.
A kultúrjavak védelméről szóló törvény újabb példája a kizárólag nemzeti célokat szolgáló román törvényhozásnak. Feltűnő, hogy a szokásjogoktól eltérően, sem az 1971-es dekrétumot, sem az 1974-es módosító törvényt tervezet formájában előzetesen nem közölték.
Ugyancsak 1974-ben jelent meg, november 5-én az 59-es számú, földalapot szabályozó törvény, amely szerint „az összes földterületek, rendeltetésüktől és hovatartozásuktól függetlenül, Románia Szocialista Köztársaság nemzeti javainak egységes földalapját képezik”. A törvény azt is előírja, hogy tilos mindennemű földterület elidegenítése, csak törvényes örökösödés útján kerülhetnek más személy tulajdonába. A 13. szakasz szerint, az idegenbe távozó román állampolgárok földterületei automatikusan az állam tulajdonába mennek át, kártérítés nélkül.
A december 1-jén megjelent 58. számú törvény a háztelkeken beépítendő terület nagyságát szabályozza. Községek területén 200–250 négyzetméterig terjedhet a lakás és melléképületek építésére igénybe vett parcella nagysága. Nagyobb telkekre az állam bármikor építhet.
Az 1974. december 3-i 223-as törvényerejű rendelet értelmében, csak olyan fizikai személyeknek lehet tulajdonukban épület és földterület, akik Romániában élnek. Azok a külföldiek, akik Románia területén lévő ingatlant örökölnek, kötelesek azokat az államnak eladni.
Fenti törvények és rendeletek ősi birtokjogokat bontottak meg és tették bizonytalanná a lakosság létalapját képező tulajdont.
A következő év, 1975 elején egy rendelet kötelezővé tette a Romániába látogató külföldieknek a szállodákban való megszállást.
Román állampolgárok elszállásolásra csak legközelebbi hozzátartozókat (szülők, gyerekek, testvérek) fogadhatnak be. Nem kétséges a rendelkezés magyarellenes szándéka – és egyben antidemokratikus jellege.
A „reformévek” eredményeit kellőképpen méltányolva nem lehet elhallgatni az engedményekért cserében megkívánt tökéletes integrációs szerepet. A pártvezetőség hajthatatlan marad ezen a téren, és következetes szigorral tölti be végrehajtó szerepét. „A nemzetiségi kérdés – Ceaușescu szerint – csak a párt általános politikája, a szocialista forradalom s a szocialista építés szerves részeként fogható fel, és minden más elképzelés csak nacionalizmusnak, sovinizmusnak nyitna kaput.” A „nacionalizmus és sovinizmus” itt a nemzetiségekre értendő. A román nemzetiségpolitikai szemléletben ma inkább mint valaha a nemzeti-állami szempont foglalja el a központi helyet, s ez a nemzetközpontú gondolkodás és minden tekintetben antidemokratikus román nemzeti szupremácia évtizedeken keresztül érezteti hatását, meghatározza a köz- és szellemi tudatot.
A román politika a szovjet csapatok Romániából való kivonulása után, de főképp az utóbbi évtized óta, mindinkább a szélsőséges nemzeti irány felé halad, amit elsősorban a történelem újraírása és a nemzeti történelem tudatosítása-propagálása (történelmi filmek, irodalom, művészet), a hadsereg előtérbe állítása s az önálló külpolitikai törekvések érzékeltetnek a legjobban.
Nyilvánvaló, hogy a nemzeti érdek túlsúlyba jutása egy soknemzetiségű országban óhatatlanul a nemzetiségi jogok korlátozásához vagy semmibe vételéhez vezet, többségi és kisebbségi nemzeti érdekek kerülnek egymással szembe. Tovább menve: kézenfekvő, hogy az állami érdek túlságos hangsúlyozása vagy a nemzeti szemlélet túlsúlya már a nacionalizmus egyik burkolt formája, az asszimiláló törekvés félreismerhetetlen jegyeivel, melynek útját az integrációs politika bevált módszerei egyengetik. Erre vall a többségi nemzet kizárólagosságra való törekvése is, az országon belüli gazdasági és kulturális aránytalanságok, illetve a nemzetiségi vidékek gazdasági, kulturális, művelődési elmaradottsága, a kulcspozíciók, azaz a párt csúcsintézményeinek birtokbavétele a többségi nemzet tagjai által, a nemzetiségi szakképzettség szándékos elhanyagolása, a munkaerő felvételénél történő diszkrimináció, a magyar nemzetiségű lakosok erdélyi városokba való letelepedési engedélyének korlátozása és más kirekesztő intézkedések. Nyilván, hogy egy magyar munkás például a „közös szocialista haza” felépítésében – amelyre a hatósági szervek és a napi sajtó minduntalan serkenti – megfelelő szakiskolák, illetve szakképzettség hiányában csak alárendelt minőségben vehet részt, és ennek folytán rövidesen a társadalom peremére kerül, alantas munkák elvégzésére szorítkozik. Vajon ez nem osztálykizsákmányolás? A romániai magyarság szakmai összetételéről végzett felmérés bizonyára megdöbbentő képet mutatna.
Az egykori sepsiszentgyörgyi autóvillamossági alkatrészeket gyártó vállalat
A Székelyföld iparosítása, mely a hetvenes évek elején kezdődött, s amelyre valóban szükség volt, lekötötte ugyan az elvándorlásra kényszerült munkaerő-fölösleg egy részét, ugyanakkor ókirályságbeli román munkások tömegei és román munkavezetők kerültek a gyárakba – a káderpolitika szövegét idézve – „megfelelő magyar szakmunkások hiányában”. Így például a marosvásárhelyi vegyi kombinátnak nagy százaléka román alkalmazott. De románok töltik be a vezető állásokat a kézdivásárhelyi vagy sepsiszentgyörgyi újonnan létesült gyárakban is. A szocialista iparosítás második fázisában, ahol jelenleg a román ipari fejlődés tart, a dolgozók nemzeti összetételével kapcsolatban alkalmazott hivatalos gyakorlat elméletben indokoltnak tűnik, kifelé a helyes megoldás látszatát kelti, a valóságban azonban nacionalista törekvésű, nem felel meg a munkatörvénykönyv 2. szakasza rendelkezéseinek.
A romániai magyarság nincs sem a közigazgatásban, sem az igazságügyi szerveknél, legkevésbé a vezető állásokban arányszámának megfelelően képviselve.
A gyakori „adminisztratív” átszervezések, szinte hetenként hozott újabb határozatok, törvények és rendelkezések jó alkalmat nyújtanak a nemzetiségi arányszám elködösítésére, a magyar nemzetiségi dolgozóknak a jelentősebb munkavállalásból való kizárására. Minden „újjászervezés” továbbra is a többségi nemzet pozícióját erősíti. 1974 óta magyarokat amúgy sem igen helyeznek vezető állásokba, legfennebb helyettes vagy alacsonyabb beosztásba.
1976
(folytatjuk)
