Vereséget vereség után szenved el Klaus Iohannis államfő a kormánykoalíciótól, és most úgy tűnik, mintha be is dobta volna a gyeplőt. Eleve nem volt kedve a szociálliberális szövetséggel háborúzni, próbálta elkerülni az elnöki és a kormánypalota között évtizedig dúló konfliktusokat, de lám, nem lehet, távolságtartása gyengeséggé vált, amit politikai ellenfelei kíméletlenül kihasználnak, és sajnos nem csupán az ő kárára.
Az egész ország annak a levét issza, hogy a hatalmon levők építkezés helyett egymás hadállásait próbálják lerontani. A Iohannis-korszak közel négy éve után az általa csak bűnözőként emlegetett Dragnea vezet, az a kocsmárosból lett kiskirály, aki egy esztendeig jámboran eltűrte az államfő által rátukmált szakértői kormányt, és aki még idén januárban is megalázkodva járult elébe új kormányfőjelöltjével. És ekkor nyerte meg az első csatát, mert Iohannis azonnal kinevezte a feladatra szemlátomást alkalmatlan Viorica Dăncilăt, akinek utólag hiába kérte ismételten is a lemondását. Ahogy most Tudorel Toader igazságügyi minisztertől is, akitől nem tudta megvédeni az általa nagyra becsült korrupcióellenes főügyészt, a jelek szerint pedig Románia legfőbb ügyésze is ugyanerre a sorsra jut. Csúfos leégés volt, hogy aznap kérték menesztését, amikor az államfő a pártok közötti békéltetőként is kudarcot vallott, sőt, még Dragnea lépett fel számonkérően vele szemben. Tehette, mert közben a törvények is változtak, lefaragtak az elnöki hatáskörökből, és minden brüsszeli, strasbourgi, velencei és utcai tiltakozás dacára a maguk kedvére szabták a büntetőjogot.
Nekünk, magyaroknak ugyan nincs sírnivalónk emiatt, az iskola-, zászló- és feliratperekből jól látjuk, mennyire független nálunk az igazságszolgáltatás, a három évtized alatt nehezen kiharcolt, alig alkalmazott kisebbségi jogokat is megtámadó Iohannisért sem fáj a szívünk, de az már nekünk is baj, hogy sehol nem látszik kiút ebből a mocsárból, amelybe egyre mélyebben süllyedünk. A már kendőzetlen, durva sárdobálásban senki sem azzal foglalkozik, amiért tisztségbe került, a kormány nem épít sem kórházakat, sem utakat – veszni hagyva emberéleteket és uniós támogatásokat –, a parlament nem a lakosság, hanem a kiváltságos rétegek érdekében dolgozik, a nép ügyvédje a hatalmat szolgálja, az államfő az uniós elnökségére készül, időnként pedig mindannyian derűsen nyaralgatnak külföldön, akkor is, amikor itthon ég a ház.
Gyakran ég, és a tűzoltás ugyanolyan gyatrán megy, mint minden más. A szegénységet nem sikerült csökkenteni, az egészségügyben egyik krízis a másikat éri, az oktatás hatékonysága romlik, a mezőgazdaságban újra terjed az afrikai sertéspestis, a gazdasági növekedésből csak a drágulás biztos, a kivándorlás és elöregedés gyorsul, külkapcsolataink a harmadik világra korlátozódnak, még a jól finanszírozott honvédelem is pofonokat kap Oroszországtól. Így fest a százéves Románia. Igaz, nem is igen ünnepel...