A Vörös Hadsereg kényszerű kivonulása Budapestről az első (október 23–24.) szovjet fegyveres beavatkozás kudarca után, veszteségeik ellenére is csupán taktikai és látszatmegoldásnak bizonyult. Miközben csapataik átcsoportosítása és feltöltése foglalkoztatta a szovjeteket, október 27-én megalakult a Magyar Néphadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa Király Béla, Kána Lőrinc és Kovács István tábornokok, valamint Maléter Pál ezredes és még öt tiszt részvételével. Másnap Nagy Imre meghatározta az utóbbi napokban lezajlott népfölkelés jellegét, tiltakozva az „ellenforradalom” megjelölés ellen. Október 28-ra csendesültek a fővárosban a harcok, és hajlandónak mutatkoztak a szovjet harckocsikat kivonni Budapestről (október 30.), úgy tűnt, hogy győzött a forradalom.
Sajnos, korai volt az öröm. Hruscsov, a Szovjetunió első embere szövetségeseinél, a Varsói Szerződés államvezetőinél tett gyors látogatásokat, az egyeztetések után Kína jóváhagyását is elnyerve, s Tito beleegyezésével határozottan döntött a magyar forradalom katonai leveréséről. Neki egyedül Mikoján mondott ellent, javasolva a „lengyel békés megoldás” észszerűségét.
November 1-jén bejelentette a magyar kormány, hogy kilép a Varsói Szerződésből. Október 31-én hajnalban Maléter Pál ezredest tábornokká léptették elő és kinevezték hadügyminiszternek. A rendőrség, a hadsereg és a nemzetőrség elsején megválasztotta a Forradalmi Honvédelmi Bizottmányt Király Béla vezérőrnaggyal az élén, akit megbíztak a fegyveres erők megszervezésével és kinevezték Budapest városparancsnokává. Magyarország kinyilvánította semlegességét és felszólította a szovjet csapatokat az ország elhagyására.
Az már a lelkesedés napjaiban is nyilvánvaló volt, hogy a katonai nagyhatalom Szovjetunió nem fogja lenyelni ezt a megaláztatást, de azt sem fogja kockáztatni, hogy a gondosan felépített kommunista elvekkel álcázott Kelet-Közép-Európában elinduljon egy leszakadási folyamat.
Nem volt kétséges, hogy az Egyesült Államok sem fogja kockáztatni Magyarországért a szembenállást a Szovjetunióval, amit egyébként jelzett is. A szovjet szándék kezére játszott három „kapitalista” állam: Izrael, Franciaország és Anglia hadüzenete Egyiptomnak és az azonnal bekövetkező támadása a szuezi csatorna államosításával kapcsolatban.
November elsején Kádár János és társai elhagyták a kormányt és a forradalom ügyét, s átmentek a tököli repülőtérre. Közölte a szovjetekkel, hogy kilépett a Nagy Imre-kormányból, majd Szerovval, a KGB első emberével elrepültek Munkács irányába. Még útja előtt bejelentette rádióban a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) megalakulását, majd néhány nap múlva a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, többek között a Nagy Imre-kormány volt minisztereivel (Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István). Ekkor már ilyen szavak hangzanak el részükről: „…nem nézhettük tovább tétlenül, amint a demokrácia leple alatt az ellenforradalmár terroristák és banditák állati kegyetlenséggel halomra gyilkolták legjobb munkás és paraszt testvéreinket…” Megjegyzem, a forradalom napjaiban Kádár elszántan tett olyan kijelentést, hogy fegyverrel áll szembe a magyar forradalom ellen érkező szovjet harckocsikkal.
Miután a kádári árnyékkormány a szovjetek fegyveres segítségét kérte „a rend helyreállítására”, minden előkészület megvolt a forradalom fegyveres letörésére.
November 2-án a Varsói Szerződés Tagállamai Egyesített Hadseregének főparancsnoka, I. SZ. Konyev marsall Szolnokra hívatta a Különleges Hadtest parancsnokát, Lascsenko tábornokot, és kiadta neki a harcparancsot. Lascsenko őszintén tájékoztatta a marsallt, hogy a lakosság és részben a magyar hadsereg is a felkelőket támogatja. Megjegyezte, hogy a tankok és a tüzérség, valamint a fedetlen harckocsik nem alkalmasak az utcai harcokra. Erre Konyev megkérdezte: bevessük-e a légierőt? Ezt nem helyeselte Lascsenko, mivel elszigetelt ellenálló gócokra nem lehet pontosan bombázni.
Eközben Király Béla Budapesten és más városokban is szervezte a katonai ellenállást. Budapest körül védőláncot vontak, tüzérséggel és csapatokkal megerősítve. A harcra kész magyar alakulatok kb. 50 ezer katonát tettek ki és 400 löveget állítottak harci állásba. Rendelkeztek több mint 100 harckocsi harcra kész felállításáról. Más fegyveres alakulatok létszáma is tízezer fölött volt.
A Vörös Hadsereg aprólékosan kidolgozott haditervvel készült a támadásra.
A 2. gépesített gárdahadosztálynak Budapest északkeleti és központi területeit, a Duna hídjait, a Parlamentet, a Pártházat, a Honvédelmi Minisztériumot, a Nyugati pályaudvart, a rendőr-főkapitányságot kellett elfoglalnia és körülzárnia a laktanyákat, ekként megbénítva azok elhagyását. A 33. gépesített hadosztálynak Budapest délkeleti és központi területeit, a Távbeszélő Központot, a Corvin támaszpontot, a Keleti pályaudvart, a Rádiót és a Csepel műveket, a fegyvergyárat és a laktanyákat kellett elfoglalnia. A 128-as lövész-gárdahadosztálynak Budapest nyugati térségét kellett elfoglalnia, Budát, a Néphadsereg háborús vezetési pontját, a Moszkva teret, a Gellérthegyet, és elzárni nyugat felől a magyar csapatok bejutását a városba. A teljes harckészültség november 4-én hajnali 3.24 órára Mennydörgés (Grom) jelszóra legyen készen – parancsolták. Malasenko ezredest bízták meg a hadsereg-irányító operatív csoport vezérlésével, Malinyin tábornokot a katonai városparancsnokság létrehozásával.
A hadműveletek előtt (3-án este) tárgyalási csellel Tökölre hívták Maléter Pál hadügyminisztert, Kovács István vezérkari főnököt és Szücs Miklós ezredest, akiket Szerov tábornok helyben letartóztatott, megfosztva így a szabadságharcosok fontos katonai irányító szerveit a szabadságuktól.
Nem szándékozom részletezni a Forgószél (Vihr) háborús hadművelet történetét. Ennek szakirodalma teljes részleteiben ma már elérhető. A háború a (moszkvai idő szerint) reggel hat órakor kiadott Mennydörgés (Grom) jelszóra kezdetét vette. Nem úgy sikerült, ahogy azt egy nap alatt elvégzendő feladatnak látta a szovjet hadvezetés. A katonai és civil ellenállás fegyverei csak november 14-én hallgattak el végleg. Sajnos, a szovjeteket egyes magyar egységek is segítették, és hasznos tájékoztatók voltak az AVH bujkáló tisztjei, altisztjei.
A szovjet csapatok emberben és hadianyagban jelentős veszteségeket jelentettek. 610 tiszt, illetve katona elesett, 1500 megsebesült. Több harckocsi lángokban (Molotov-koktél) semmisült meg. Budapesten 14 harckocsi és önjáró löveg, 9 páncélozott jármű, 13 löveg, 4 sorozatvető, 6 légvédelmi ágyú, 45 golyószóró, 31 gépkocsi, 5 motorkerékpár a nyilvántartott veszteség. Ennél fájdalmasabb, hogy Budapesten mintegy 2000 ember halt meg és 12 000 sebesült meg a harcok idején. Aki a belátható megtorlás vagy életének jobbá tétele miatt elhagyta hazáját – különösen a fiatalok mintegy 200 ezren –, nem tért vissza soha vagy csak elenyésző számban. És a magyar történetírás egy újabb elvesztett háborút jegyezhetett fel, immár harmadszor ugyanattól a nagyhatalomtól, a nyugati hatalmak néma asszisztálása közben.
