Még elevenen cseng szívünkben a tavalyi fél évezredes ünnepségsorozat minden felemelő emléke – hangsúlyozza –, és még mindig érezzük lényünkben az akkor elmondott hálaadó imádság forróságát. A visszatekintés magasztos pillanatai után mostantól a jövő kihívásai felé kell fordítanunk tekintetünket, nem feledve, hanem tanulva az elődök hősies bátorságából, bölcsességéből és kitartásából, Isten országát építve földi életünkben.

A történelem firtatásának csak akkor van igazán létjogosultsága – folytatja az unitárius püspök –, ha a kristállyá csiszolódott múlt tanulsága táplálóvá válik a jelen kihívásainak megválaszolásában. Ebben az esztendőben protestáns felekezeteinknek erőt kell kérniük ahhoz, hogy történelmi kötelességüknek eleget tegyenek. Létünk olyan, mint az elcsigázott Illés prófétáé, akinek Isten angyala hoz táplálékot az előtte álló hosszú út megtételére.

Számunkra, protestánsok számára ez a táplálék nem lehet más, mint a Szentírás tanítása, amely minden korban zsinórmértéke volt a keresztény életnek.

Elgyökértelenedett jelenünkben, amikor minden az esetlegesség és a változás jegyében zajlik, egyházainknak szilárdan kell belekapaszkodnia abba az évezredes tanításba, ami – hitünk szerint – Isten akaratából, valamint a kijelentésre fogékony emberi cselekvés révén áll előttünk. Szomorúan tapasztaljuk, hogy e széteső társadalmi valóságban, amikor joggal kérdőjeleződik meg a bizalom a civilizációnk hagyományos struktúráiban, a magára maradt ember kétségbeesetten keresi a kapaszkodót és a segítséget, hogy léte értelmét megtalálja. Ilyen körülmények között ránk – keresztény egyházakra – hárul az a feladat, hogy az igaz, a jó, a helyes és méltányos zászlóját magasba emelve hirdessük az évezredes igazságot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! (…) Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mk 12,30–31).

Protestáns közösségeink számára nincs más alapvetőbb és egyértelműbb parancs, nincs más szellemi táplálék és út, mint Jézus kettős parancsolata. Ezt felvésve tudatunk vásznára képesek lehetünk arra, hogy egyetemes küldetésünknek méltó módon tegyünk eleget. Ennek jegyében kell erőt merítenünk elődeink példájából, felismerni a semper reformanda jelszavának valódi tartalmát, ami nem más, mint az örök érvényű üzenet eljuttatása a mindenkori emberhez. Illésekként nyerjünk új erőt az alapvető tanításunk hirdetéséhez, az ültetéshez, a fejlesztéshez, a gondozáshoz és a jó mellett való kiálláshoz – zárja levelét Bálint-Benczédi Ferenc. (Szekeres)