Farcádi Botond
Míg Pekingben a sportszerűség határain belül folyik nemes küzdelem az érmekért, a dicsőségért, a győzelemért, a Fekete-tengertől keletre katonai konfliktus robbant ki, gyakorlatilag kitört a háború Oroszország és Grúzia között. Mindkét helyszínen folyik tehát a harc: a sors fintora, hogy az orosz légierő éppen akkor bombázza a grúz reptereket, amikor Kínában az olimpiai láng a békéről, az összefogásról, az együttélésről üzen.
Oroszországnak azonban láthatólag sokkal fontosabb nagyhatalmi státusának megerősítése, mint az olimpiai játékok üzenete. Mert az orosz—grúz konfliktus jóval inkább a háttérben zajló nagyhatalmi játszmákról szól, mintsem Dél-Oszétiáról. A szakadár tartományban történtek egyfajta ürügyként szolgálnak arra, hogy Oroszország felmérje és megmutassa erejét. És nem haderejéről van szó, annál sokkal fontosabbról: szavának súlyáról. Befolyásának növeléséről a térségben. Nagyhatalmi státusának egyik mércéje ugyanis éppen a nemzetközi közösség viszonyulása lehet Moszkva akcióihoz.
Márpedig — egyelőre legalábbis — Oroszország győztesen került ki ebből a játszmából: az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem tudott egyértelmű és világos üzenetet megfogalmazni, az Amerikai Egyesült Államok óvatosan reagált, az Európai Unió soros elnökségét ellátó Franciaország pedig mindössze arra kérte Moszkvát, tartsa tiszteletben az általa is elismert nemzetközi határokat. Igaz, az EU mozgásterét jelentősen csökkenti az Oroszországtól való energiafüggősége. A nemzetközi közösség habozását, óvatosságát kihasználva pedig Moszkva fittyet hány a grúz tűzszüneti kérelemre, Putyin pedig háborús bűnökkel, népirtással vádolja Grúziát.
Moszkva üzenete tehát legalább annyira egyértelmű és világos, mint az olimpiai játékoké, csak ennél jóval komorabb. A Szovjetunió szétesése után Oroszország ismét nagyhatalommá lett, amely ezentúl jóval erősebben hallatja majd szavát, és habozás nélkül érvényesíti érdekeit. A nemzetközi közösség egyetértésével vagy nélküle.
