Mózes László
Magyarországnak és a Romániában élő magyarságnak is egyértelmű érdeke, hogy a két ország között jó kapcsolat legyen – jelentette ki tegnap Bukarestben Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, miután román kollégájával, Teodor Meleșcanuval találkozott. A budapesti tárcavezető azt is elmondta: érzékeny, a magyar fél számára fontos kérdésekben sikerült előrelépést elérni, például a marosvásárhelyi katolikus gimnázium újraindítása ügyében. Szijjártó szerint mindez igazolja azt a stratégiát, hogy Magyarország és Románia közös „sikertörténetekkel” építheti újra azt a bizalmi bázist, amelyre alapozva a nehéz kérdések is megoldhatók.
Akár reményt keltőnek is nevezhető, hogy a hosszú évekig befagyott román–magyar diplomáciai viszony megváltozott. Azt vélhetően maguk a diplomácia vezetői is látják, távol állunk még a közös, igazi sikertörténetektől, de hogy a két fél azok irányába tekint, már önmagában is jelzésértékű. A román–magyar viszony alakulása nem csupán a jelenlegi külügyminiszterek szándékán, elkötelezettségén múlik, hanem azon is, hogy mennyire komoly és tartós az összefogásuk, illetve hogy ígéreteiket betartják-e. De már az is eredmény, hogy háttérbe szorult a nacionalista retorika – hivatalos szinten legalábbis –, s a romokon elkezdődött az építkezés.
A román–magyar viszony javításához persze nem elegendő a külügyminiszteri kinyilatkoztatás, hiszen a megoldás kulcsa nem a tárcavezetők zsebében lapul, a valós javulás cselekedeteken, gesztusokon, szemléletmódon múlik. A „bizalmi bázis” újjáépítése elképzelhetetlen a vezető politikusok kézfogása nélkül, ez szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a nemzetek végre egymásra találjanak, hiszen számos aggodalmat keltő, kisebbségellenes jelenséget érzékelhetünk folyamatosan. Ráadásul az elmúlt időszakban az is bebizonyosodott: születhet ugyan elfogadható fővárosi megoldás, jogszabály egy-egy problematikus helyzetre, azt helyi, felvilágosultnak és toleránsnak nem nevezhető erők – a marosvásárhelyiek ebben élen járnak! – konok aknamunkával megfúrják. De a katolikus líceum az áskálódás ellenére nyithatta meg újra kapuját, s ez bizony lényeges eredmény. Más kérdés, hogy azt az energiát, amelyet a magyar közösség arra fordít, hogy abnormális viszonyrendszerben teremtsen normális körülményeket, másra is fordíthatná, s bizony mennyire emberibb lenne, ha nem kellene hegyeket mozgatni azért, hogy Bukarest és Budapest közös erőfeszítésével egyet-kettőt léphessünk a jobb irányba.
A centenárium évében, mély társadalmi és politikai zűrzavarban még nagyobb kihívás a román–magyar viszony rendezése, hiszen egyértelmű, hogy a múlt erői nem a megbékélésben, az értelmes egymás melletti létezésben érdekeltek. És ez akkor változhat, amikor a kisebbségi témakörben is megvezetettek vagy megvezetni kívántak végérvényesen, tömegesen elutasítják a nacionalista indulatokat, rágalmat, hazugságot, s belátják végre, hogy jobb életminőséget magyarellenességgel nem lehet teremteni.
