Gyermekkorában Katika sok mindent kipróbált: fényképezett, táncolt, karatézott, teniszezett, repülőmodellezett, zongorázott, és mindvégig jó tanuló volt. A Váradi József Általános Iskolából felvételizett a jelenlegi Mikes Kelemen Elméleti Líceumba, ahol a rövidlátása miatt tornáról felmentett diáklány testnevelési órákon képzőművészeti albumokat lapozgatott, amelyeket osztályfőnökétől, Veress Károlytól vagy Daragics Éva történelem szakos tanártól kért el. Mindkettőjüket nagyszerű pedagógusnak tartja. Tanárai közül még kiemelte Nagy Ágnest, aki nagyon sokat segített neki az érettségire való felkészülésben, kidolgozta a francia és román tételeket, rámondta kazettára, és Katika hallás után tanulta meg az anyagot. Ugyanezt tette Daragics Éva történelemből, az édesanyja pedig a világirodalomnál és pszichológiánál segített. Nem volt könnyű, de nem kivitelezhetetlen – mondja.

Középiskola után került Bukarestbe az Erzsébet királynő által több mint száz éve alapított látássérültek iskolájának utódjaként működő iskolakomplexumba, ahol az elméleti és szakoktatás mellett hároméves egészségügyi technikumban is képezik a nemlátókat balneo-fizikoterápiás és rehabilitációs szakon.

Katika: - A technikumban az előadásokat felvettem magnóval, kilencvenperces kazettát tettem bele, az akkumulátorokat jól feltöltöttem, közelebb ültem a katedrához, vagy odaadtam az orvosnak, hogy jó legyen a felvétel, majd onnan visszahallgattam és úgy tanultam. Hamar megjegyeztem a dolgokat, odafigyeltem órán és megjegyeztem, amit hallottam. A vizsgák általában szóbelik voltak, de volt írásbeli is, akkor adtak mellém egy tanárt, annak diktáltam és ő írta. Masszázs, torna, fizikoterápia volt a gyakorlati vizsga. Ott nagyon sokat kellett tanulni, azt mondták, fel kell venni a versenyt a látókkal, mert amikor kikerülünk az iskolából, el kell tudjunk boldogulni, önállóak kell legyünk. És be is igazolódott. Volt hatvannégy tantárgy és hatszáz óra gyakorlat a három év alatt. Másodévtől a kórházban és a járóbeteg-rendelőben gyakorlatoztunk, vakációban pedig itthon, a megyei kórházban. Még a legelején voltunk, amikor azt kérdezte tőlem Bukarestben egy tanár: hol tanultam meg masszírozni? Azt válaszoltam, sehol, azért jöttem, hogy tanuljak. Adottságom van hozzá és szeretem. Az államvizsga-dolgozatot diktáltam anyumnak, és ő írta. Pallocska Gyula nagyon sokat segített, tőle is sokat tanultam. Kár, hogy meghalt. Isten nyugtassa.

A közlekedés sem volt egyszerű Bukarestben, de segítettek az emberek. Az autóbuszon volt hangosbemondó, és bemondták, melyik megálló következik. Ott eléggé hozzá voltak szokva az emberek a nemlátókhoz, és segítettek.

Soha nem adja fel

Technikum után Katika hazatért, és az Andimed járóbeteg-rendelőben kezdett dolgozni, majd négy év után átigazolt a megyei kórházhoz, ahol tíz éve kezeli a beteg embereket. Naponta átlag tizenöten fordulnak meg a gyógymasszázs-rendelőben, fiatalok és idősek egyaránt járnak kezelésre. A különböző foglalkozású, érdeklődésű és felkészültségű emberekkel sok mindenről beszélget, tőlük is hall friss híreket, de gyakran ő is olyan dolgokról tud tájékoztatni, ami egy látó embernek elkerüli a figyelmét, de az is sokat számít, hogy mivel hallás után kell megjegyeznie minden információt, különlegesen jó a memóriája. Amúgy pedig úgy tartja, az embernek az esze arra való, hogy használja. És ezt nemcsak állítja, hanem gyakorlatba is ülteti, hisz a házimunkában sok olyan dologra talált megoldást, amiről a látó ember azt gondolja, hogy vakon elvégezhetetlen. Azt mondja, nem hagyhat mindent édesanyjára, ezért ha szükséges, mos, főz, takarít, még tésztát is süt. Tudja, hány gramm egy kanál liszt, cukor, nincs szüksége mérlegre, a főzésnél pedig nem égetheti meg a kezét, mert a láng fölé helyezett nagy méretű fémlap megóvja ettől.

Egy kicsit lassabban megy minden, de Katika nem ismer lehetetlent. Aminek nekifog, azt elvégzi.

Ezt már a technikumban is megszokta, mert ott még a szekrényüket is ellenőrizték, hogy rendet tartanak-e, ez is része volt az önállóságra nevelésnek. „Csak gyakorolni kell, mert ha nem csinálja az ember, akkor nem tudja. Semmiből csak semmi lesz” – mondja.

Katika nem elégedetlenkedik saját sorsával, de azzal igen, ahogy az állami hatóságok, a társadalom, az önkormányzatok foglalkoznak a fogyatékkal élőkkel. Nemlátóként azt tapasztalja, hogy nagyon nehéz a közlekedés, korábban egy labrador és fehér bot segítségével próbálkozott járni, de a kóbor kutyák és a járdákon parkoló autók miatt az édesanyjának akkor is kísérnie kellett, hogy figyelmeztesse ezekre. Most ketten járnak, de így is nehezen kerülgetik a járműveket, gyakran az úton kell menniük, ami ebben a helyzetben nem túl egyszerű. A mozgássérültekre gondolva a feljárók rossz minőségét emeli ki, de minden fogyatékkal élő esetében óriási problémának tartja, hogy amikor a szülők meghalnak és egyedül maradnak, nincs akire támaszkodjanak. Hiányolja egy olyan központ létét, ahol közösségben élhetnének az egyedül maradt sérültek, de szerinte az egyedül élő idős emberekre sem fordítanak elég figyelmet. Nagyon értékeli ellenben a szociális területen működő civil szervezetek tevékenységét, és arra biztatja az embereket, hogy adójuk 2 százalékát adják ilyen egyesületeknek, alapítványoknak. Külön kiemeli a sepsiszentgyörgyi Írisz Házat és vezetőjét, Makkai Péter református lelkészt, aki szerinte egymaga többet tesz a fogyatékkal élőkért, mint azok, akiknek ez dolga lenne.

A negyvennégy éves nemlátó masszőr köszöni a sorsnak, hogy olyan édesanyja van, akire mindig támaszkodhat, hogy Sepsibükszádon élő villanyszerelő mozgássérült barátja, aki méhészettel is foglalkozik és gazdálkodik, szintén olyan ember, mint ő, aki soha nem adja fel. Azt mondja, a látó ember azt hiszi, hogy mindenhez látásra van szükség, de akinek ez nem adatik meg, az a szívével és az eszével is lát.