Sajtóértesülések szerint a befektetők a koncessziós szerződésben szereplő 94 négyzetkilométeres Rovina térségből mintegy 200 tonna arany és 635 ezer tonna réz kitermelését remélik, üzleti tervükben 3,7 milliárd dollár értékű arany és 1,8 milliárd dollár értékű réz szerepel, ebből az államnak összesen mintegy 300 millió dollárnyi jövedéki adót fizetnének.

Hogy a forráshiányos államnak minden centre, banira szüksége van, nyilvánvaló. A Dăncilă-kabinet bányanyitási engedélye egyrészt megerősíti, hogy a kormány eddig nem zárolta, csupán félretette a bányászat ügyét, másrészt további kérdésfelvetésre is okot ad. Hiszen az ország természeti értékeit féltők joggal tehetik fel újra a kérdést: mi szavatolja, hogy a kitermelés a legkorszerűbb bányászati technológiával történik, mi a biztosíték arra, hogy ezt az újabb bányaprojektet nem csupán a rövid távú haszonszerzés vágya élteti, remélhető-e, hogy a beruházók felelősségteljesen viszonyulnak majd ahhoz a környezethez, mely ezrek, tízezrek élettere?

Az is tény, hogy a térség lakói évtizedek, esetenként évszázadok óta a bányászatból éltek, Brád híres aranymúzeuma igazolja, hogy ez az iparág mit jelentett az ott élők zömének. Azzal, hogy a kilencvenes évek közepén felszámolták a szocialista, korszerűtlen kitermelést, csupán felületesen kezelték a bányászat valóban orvoslásra váró, összetett problémasorát: a tárnák bezárásával a környezeti terhelést csak részben enyhítették, hiszen az úgynevezett aranynégyszög (a Verespatak, Aranyosbánya, Nagyág és Zalatna település által határolt térség) régi meddőhányóinak nehézfémei legalább olyan alattomosak, mint más szennyezés. Másrészt, a gazdasági tényezők mellé felsorakoznak azok a társadalmi problémák, amelyeket a bányák felszámolása okozott: a munkanélküliség, a reménytelenség, a nyomor, a kivándorlás. Amikor tehát a bányászattal kapcsolatos hírek jelennek meg, jól látni, hogy e kérdéskör nem egyszerűsíthető le feketén-fehéren érvek és ellenérvek szintjére. Az sem állítható tehát, hogy a bányaipari befektetők minden esetben ördögtől valók lennének, miként az sem, hogy kizárólag a hangosan tiltakozó környezetvédő aktivisták képviselik azt a népes tábort, melynek tagjai ténylegesen aggódnak talpalatnyi zöldjeinkért.

Korai még állítani, hogy a korábbi, verespatakihoz hasonló aranylázra számíthatunk, annak minden hozadékával. Ám mivel Verespatak ügye továbbra is homályban maradt, érdemes mérlegelni, a bányászat „szörnyű sebhelyeinek” emlegetésével lehetünk tájékozottabbak, vagy akkor, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy alapos, pontos információk révén alkothassunk képet a Déva környéki legújabb bányászati fejleményekről.