Az út felületének az úttest szélén levő sávja, az út pereme – mondja a meghatározás. Az útszélen lehet menni vagy heverni is akár. Ami ott hever, az akár fel nem lelt kincs is lehet. De oda vetik, akit megvetéssel sújtanak, akit kizárnak valamely közösségből. Útszéli lehet kereszt, bogáncs, fa, koldus, nő, árok, bokor, kerítés, kilométerkő, oszlop, kocsma. Ám útszéli az erkölcstelen, jellemtelen, gátlástalan, aljas, cinikus, szemérmetlen, közönséges, trágár, jó ízlést, illemet sértő, perverz ember is. Útszélivé fajulhat a humor, a hang, a modor, a viselkedés és a gondolat, a bölcsesség vagy a stílus is.
Lackfi János Útszéli ballada című versében is „pedzi” a témát: Az útpályán homok, / téglapor és cement, / némi lepotyogott / szalma, s még odalent, / a meredek / kanyarban / egy-egy kis fakereszt / virággal körberakva, / de túl cementen, téglán / neccharisnyában ott / sétálgatott a széplány.
Hogy én mire fel bonyolítom e sztráda menti gombolyagot? Utaztam. Szeretek utazni. És közben nézelődtem. Főleg, hogy sofőröm is volt nagyfiam személyében. Aki épp krisztusi korában döntötte el, hogy körülnézne ott, ahol született. Úgy komolyabban, érettebb fejjel. Örömmel támogattam az ötletet. Így esett meg, hogy Erdélyben jártunk. Sok szépet, rengeteg értéket láttunk. Ezzel nem is volt gond. Ám a környezet, ami körülvette mindezt, elgondolkoztatott. Egy országról rengeteget elárul útszéleinek állapota, s most, ebben az írásban minden útszél, ami az érték körül van.
Athénba menet, a reptértől befelé hatalmas mennyiségű műanyag szemét az autópálya elválasztó sövényébe fennakadva. Rómától délre haladva ugyanaz az érzés, mint anno, ha a hegyeket elhagyván a tenger felé mentünk. A rendezett német után a francia, a vallon útmenték „latinizálódtak”. Portugália, Dél-Spanyolország útszélei itt-ott kopárak, de talán csinosabbak, mint más, újlatint beszélő társnemzetéi. Ausztriában virágok, minden zöld, rend, pedantéria. Talán túlságosan is. Az eddigi csúcs Finnország. Hagyják a természetet élni úgy, ahogy van. Annyi rend van, amennyi épp szükséges. Jó volt látni ezt a harmóniát. Itthon, Magyarországon vegyes a kép, sok, nagyon sok a tennivaló még, de alakul a dolog. Ahogy a fejekben béke és rendezettség lesz, úgy lesz majd az utak mentén is örömet okozó a látvány.
S most jön a legnehezebb rész: a szülőföld. Erdély. Ahová – mint a társadalmi, gazdasági, politikai környezetbe is, az agyakba is – folyamatosan oson, tolakszik, nyomul be a dél. Majd lesz valahogy, csak rosszabb ne legyen, megoldjuk a problémát, feltaláljuk magunkat. Ismerős mondatok. Már eleve idegenek voltak. Éreztük: ez nem a mi világunk, ezt mi nem így gondoljuk, mi nem ezek szerint éljük életünket. De a mézga ragadós, s beken, rád ragad orvul, észrevétlenül, s majd nemcsak arra csodálkozol rá, hogy milyen ősi útjaid széle, hanem, ha tükörbe nézel, rádöbbensz: idegent látsz.
Jó volt otthon. Néha szorult a torok, főleg azért, mert érezhető volt a teher, amely alatt meg kell maradnia, nőnie kell az őshonos pálmának.
Az út mentén cirok- és vesszőseprűt árulnak. Vegyünk. Használjuk őket. Akár képletesen is. Akár más céleszközt is. A jog is az, de csak ott, ahol kiszámítható az alkalmazása. Mert ma csak a szemét van leseperhető helyen, de holnap már oda kerülhetnek iskoláink, egyetemeink, templomaink is, bennük gyerekeinkkel, szüleinkkel együtt. Velünk.
A stílust nem kell átvenni, de a veszély elleni azonnali összezárást igen. Igényességünk az egyik legnagyobb erényünk. Tartsuk meg. Tisztán, rendezetten.
