Szép az idő, ragyogó napsütés. Sietősre veszem lépteim, megyek a nagygyűlésre. Szembejönnek emberek, fiatalok, középkorúak, szatyrokkal, babakocsikkal, egzisztenciális gondjaikkal, a mindennapi mókuskerékbe ragadva.
Mindenkinek megvan a maga kis élete, eléldegélünk egymás mellett, párhuzamosan, akár a vonatsínek. Összetartás? Ugyan. Hallgattam nemrég egy pszichológiai előadást, miszerint hatalmas szakadék tátong a mostani harmincas-negyvenesek és a huszonévesek között. Nemcsak digitális szakadék – azaz hogy utóbbiak sokkal jobban kezelik ezeket a cirpelő-villogó okoskütyüket, mint az előbbiek –, a mai ifjú nemzedék gyorsan akar mindent, karriert, pénzt, sikert. Egyszerűen belevetik magukat az áramlatba. Az idősebbek pedig lassúak és kevés kivételtől eltekintve, digitálisan inaktívak. A lassúságnak megvannak a maga kétségtelen előnyei: jobban el tudunk mélyülni egy dologban, megfontoltabban cselekszünk, hűségesebbek vagyunk házastársunkhoz, barátainkhoz, közös ügyeinkhez.
Az önrendelkezéshez lassú az út, kitartás szükségeltetik hozzá. Semmiképp nem megy gyorsan. Saját intézmények kellenek és hit és bizalom.
Sok arcot fényképeztem a nagygyűlésen, nyúzottak, fáradtak, a szemekben mintha kialvóban lenne a tűz. De azért már érezhető a változás szele is. A gyűlés résztvevői egyetértettek abban, hogy a jelenlegi országos központosítás mindenkinek rossz, minden állampolgárnak, nemzetiségtől függetlenül. Lenyúlják adólejeinket, a szolgálatos kellemetlenkedők teszik a dolgukat, üldözik jelképeinket, zsarolnak és fenyegetnek, el akarnak tüntetni bennünket ebből az országból. Itt, az ország szívében.
Nos, sokat vérzik ez a szív. Mindenki elégedetlen a működésével. Dolgozni kell: ésszel, türelemmel, méltósággal és hittel. És, ezekből vasárnap megcsillant valami. Egy szikra, mely idővel talán lángra kap. Ha úgy akarjuk.
