Ez természetes elvárása is a város polgárainak. Persze, néhány erőtlen próbálkozás nem váltotta be a jó szándékot, mert képtelenek voltunk felfogni (s ez ma sincs másképp), hogy olyan tisztséget viseltünk, amelyre a választó polgár bizalmát adta és ezáltal tiszteletét fejezte ki.

A magyar történelmi múlt a falvakban és városokban létesült fertálymesterséget és/vagy tizedességet a katonai rendtartásból ültette át a közigazgatásba. Váry O. Péter írásában beszélgetőtársa az egri fertálymesterség ma már inkább jelképes viseléséről és ennek általa (is) történő gyakorlásáról szól. Valóban, tudjuk, hogy az egri fertálymesterség a többi magyar városhoz viszonyítva fiatalabb intézmény, amennyiben erről írásos említés a XVII. század végétől van (Beleznay Imre: A egri fertálymesterségről, Eger, 1939.) De nevezik tizedeseknek is a fertálymestereket, mivel a város területét tizedekre osztva nevezett ki a városi magisztrátus ott lakó, házzal rendelkező és becsületes polgárt a feladatok (gyümölcsfák ápolása, utcák tisztán tartása, tűzrendészet, adószedés, rendeletek kézbesítése stb.) kötelező ellátására. A XIX. század közepén aztán Eger és Komárom kivételével mindenütt megszűnt a fertálymesterség. Ez a megbízatás önkéntességen alapult, bár olykor szerény juttatást is megszavazott a város, de sokkal fontosabb volt az a tekintély és közmegbecsülés, amelyben részesült a tizedes vagy fertálymester.

A tizedes intézménye Kolozsváron a „kicsi magyar világ” idején újraszületett. Háborús idők voltak a negyven és negyvennégy közti évek, a nagyvárosnak, Erdély fővárosának, sokkal több gondot adtak, mint békeidőben. Kolozsvár Teljes Hatósági Jogú (THJ) Szabad Királyi Város Tizes Szervezetét Puskás Lajos tanár hozta létre és vezette elnökként. A szervezet tizedekbe fogta össze a várost, amelynek élén a tizedes állt, több tizedet és tizedest a főtizedes irányított, illetve a tizedes helyettese segítette. Hogy miben állt a munkájuk? Szó szerint idézem a szervezeti szabályzat első paragrafusát, amely meghatározza a Tízes Szervezet jellegét és célját: „Kolozsvár thj. sz. kir. város Tízes Szervezete évszázados szokásjogon alapuló közérdekű testület, amely a város keresztény magyar társadalmában a tizedenként való összefogás útján és a társadalmi önsegély megvalósításával ápolja a közösségi szellemet, segíti a közérdekű intézmények tevékenységét s közreműködik abban, hogy a város keresztény magyar társadalma közművelődési, gazdasági és népjóléti szempontból minél tökéletesebb gondozásban részesüljön.”

Tisztában vagyok azzal, hogy mindenkinek feltűnhetett a bevezető meghatározás „kirekesztő”, illetve „befogadó” jellege. A háború végétől eltelt 22 évben az erőszakos elrománosítás, a beolvasztás kíméletlen módszereit alkalmazták (ma ezt „tapintatosabban” teszik), szükség volt tehát arra, hogy ráébresszék az akkor még többségben lévő, de nyelvi némaságra kényszerített magyarságot valódi hovatartozására és értékeire. Gyermekként is emlékszem arra, amikor édesanyámmal egy hivatalba mentünk (de máshol is), a Vorbește românește! ki volt írva, és betartását meg is követelte a román hivatalnok. Ennek ellenére számos bizonyítékot mutatott be Puskás Lajos, amikor nemzeti megkülönböztetéssel vádolta a román kommunista hatalom, amelyekből világosan kitűnt, hogy minden városlakó részesült gondoskodásban, segélyekben, függetlenül attól, hogy magyar, román vagy zsidó volt. Elvitelük előtt a kolozsvári téglagyárba zárt zsidókat a Tízes Szervezet titokban élelemmel segítette, bár ez tilos volt.
Visszatérve Váry O. Péter írásának végső kicsengésére, mely szerint: „ha X. Y. önkormányzati képviselő, a körzet fertálymestere teszi szóvá a hibákat, ne adj’isten, még felelősségre is vonja a hibát vétőt, talán még hatása is lenne a szavának.” Így van, ám a fennebb leírt múltbéli tapasztalatra emlékezve azt javasolnám, hogy a körzetek városi képviselői (tanácsosai), amolyan „főtizedesek” legyenek, míg segítőjük a több utcát vállaló tizedes, az a megbízható és közismertségnek örvendő polgár, akit mindenki (vagy majdnem mindenki) elfogad. Higgyék el, így nem megvalósíthatatlan.