A honi szakértők azt állítják, ez nemcsak az ellenzéki politikusoknak, hanem az egész román népnek szólt. A külföldiek azt állítják, hogy az Európai Uniónak mutatott jeladás. Nem is értem, miért lett ilyen nagy felhajtás belőle, mikor ezen egyezményes jelet világszerte ismerik, és a mozdulatot már az ókori görögök a legnagyobb sértésként értelmezték, utánuk meg a rómaiak is használták, és ugyebár a románok félig-meddig a rómaiak leszármazottjai. Akkor most miért kelt felháborodást, hogy Iordache úr politikai ellenfeleinek odamutatott? A világsajtó is felfigyelt az esetre, és van, aki azt a Brüsszeltől való „függetlenségi nyilatkozatként” értelmezte.
Az ehhez hasonló univerzális jeleket minden politikusunk használhatná, hiszen nemhogy idegen nyelveket, de saját édesnek tartott anyanyelvüket sem ismerik.

Jelbeszédként felvehetnék repertoárjukba, amivel még színesebben ki tudnák magukat fejezni. Sőt, Brüsszelben az uniós összeröffenéseken szinkrontolmácsokra sem lenne szükség, hanem mintegy eszperantóként lehetne használni a képviselők közti kommunikációban, hisz ezek a jelek, jelzések egyszerűek, tiszták, világosak. Mert ki ne értené például, amit Dragnea úr is mutatott, amikor jobb kezével elsuhintott nyaka előtt, azt érzékeltetve, hogy életére törtek. A szóbeli válaszok helyett, amikor azt kérdezik a választók vezető politikusoktól, hogy részesülünk-e újabb autópályákban vagy kórházakban, csak egyszerűen (az ujjfelmutatáson kívül) a középső és mutatóujj közé dugott hüvelykujjal tudnák értésünkre adni, hogy mit fogunk kapni. Vagy ha megkérdik, lesz-e részük autonómiában, arra úgy válaszolhatnának a román politikusok, hogy jobb kezüket ökölbe szorítják, majd behajlítják, lóbálják, bal kezükkel ütögetik jobb felkarjukat, és közben azt a kínai szócskát mondogatják, hogy csú-csú. A választók állandóan érintgethetnék jobb mutatóujjukkal arcuk jobb felét, amikor választottaik újabb és újabb, csak kevés kivételezettnek jó, pofátlan törvényeket fogadnak el. Persze, a választások után a képviselők is véleményt nyilváníthatnak választóikról úgy, hogy fejük felé fordított tenyerükkel ritmikus, jobbra-balra, oda-vissza mozdulatokat végeznek, mutatván, hogy azok süsük. Az egyezményes jelek tárházát lehetne bővíteni. A szavazók máris oda jutottak, hogy sokszor nem is kézzel, hanem lábbal szavaznak, megegyezvén lábaikkal, hogy nem viszik el kezüket szavazni. Hogy is ne, mikor állandóan úgy érzik, hogy nyelvet öltve csúfolódnak velük.

Ha viszont olyan kormányunk lenne, amelyik a jó irányba vezeti az országot, akkor mi is felmutathatnánk mutató- és középső ujjunkkal a V-t, a győzelem jelét, de addig nincs más mód, mint hüvelykujjunkat lefelé tartva nemtetszésünket fejezzük ki. Ez az ókori Rómában sokkal rosszabbat jelentett, mert ha maga a császár vagy más előkelőség adott jelt így, azzal a küzdő gladiátor halálát kívánták.