E kérdés megválaszolásához azonban a számokon túl fontos felidéznünk a rendezvény létrejöttének körülményeit, annak eredetileg megfogalmazott céljait, lefolyását és visszhangját is. Mert ha önmagában csak azt nézzük, hogy például öt évvel ezelőtt a székelyek nagy menetelésén százezernél többen alkottak élőláncot Kökös és Bereck között, most pedig mintegy ötezren vettek részt az eseményen, akkor nagyon könnyen arra a következtetésre jutnánk: apad a tömegbázisa az autonómiaigénynek. Ám e sommás megállapítás nem feltétlenül igaz, több okból kifolyólag sem.

Az egyik leglényegesebb különbség, hogy öt évvel korábban olyan aktuálpolitikai helyzetben zajlott a menetelés, amikor a bukaresti kormány napirendjén szerepelt a régiósítás: konkrét veszélyhelyzetet érzékelt tehát a közösség, abban a pillanatban valós és jelentős kockázata volt annak, hogy a székelyföldi térséget feldarabolják vagy beolvasztják egy nagyobb régióba. Ezzel szemben a mostani megmozdulásnak nem nagyon volt olyan vetülete, amely azonnali reakciót igényelt volna a közösség részéről.

Egyáltalán nem mellékes az sem, hogy 2013-ban aktívan beszállt a szervezésbe a legnagyobb magyar politikai szervezet, az RMDSZ is, ezúttal azonban Kelemen Hunorék csak távolról szemlélték az eseményeket, a székelyföldi önkormányzati vezetők pedig mindössze udvarias közleményben üdvözölték az SZNT százéves centenáriumát, de a mozgósításba nem kapcsolódtak be. Hogy ez miért alakult így, hogy miért oly nehézkes a magyar szervezetek közötti kommunikáció, abban kétségkívül mindkét félnek van szerepe és felelőssége, igazi együttműködés vélhetően akkor lesz, amikor egymásrautaltságuk tudatosul bennük. Hiszen az RMDSZ parlamenti tárgyalási pozícióját erősítik az SZNT által felvállalt tömegmozgalmi eszközök, ugyanakkor az utcai megnyilvánulások erejét számottevően növelhetné, ha a legnagyobb politikai szervezet részt vállalna ezekben. Ez egyébként az RMDSZ saját érdeke is: a megmozdulásokon általában aktív, közélet iránt érdeklődő emberek vesznek részt, akik szavazatára már csak azért is nagy szüksége van, mert egyre nehezebben ugorja át a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt.

Mindezeken túl a székely nagygyűlés legfőbb célját elérte: hivatkozási alapot jelenthet az autonómiaküzdelem képviselői számára Bukarestben, Brüsszelben vagy Strasbourgban, továbbá bebizonyosodott, hogy van létjogosultsága az ilyen típusú közösségi, tömegeket megmozgató rendezvényeknek. Sabin Gherman részvétele önmagában eloszlatja azokat a vádakat, amelyek szerint az autonómiaküzdelem magyar szélsőségesek szeparatista akciója – beszédes, hogy az esemény (nem túl erős) román sajtóvisszhangja inkább objektívnek nevezhető, semmint rosszindulatúnak –, ugyanakkor pedig jelzi: lehetnek, vannak, lesznek szövetségeseink a románság köreiből is.