Nagy D. István
Szomorú leírni, de teljesen mindegy, hogy hatalmi-nyertesi arrogancia, bükkfafejűség, netán rosszindulat vagy csak egyszerű politikai – sajnos, ez alkalommal igen kisstílű – harc vezetett a sepsiszentgyörgyi városi közgyűlés keddi rendkívüli ülésén a stadion tulajdonátruházása kapcsán lezajlottakhoz. Az viszont biztos, hogy e vehemens és egyben lehangoló csetepaténak minden magyarázaton, vádaskodáson és bűnbakkeresésen túl nyertese nem lehet.
Kétségtelen, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői voltak azok, akik ez alkalommal igen rossz taktikát választottak – minden magyarázatuk ellenére, és úgy is, ha panaszaikat és az ebből fakadó bojkottjukat némileg megalapozottnak tekintenénk. Egyedül őket kikiáltani bűnbaknak mégsem helyénvaló. Döntésük felelősségét és egyelőre beláthatatlan következményeit azonban vállalniuk kell, és nagy eséllyel a választópolgárok is kifejezik majd véleményüket mostani teljesítményükről, nagyjából két év múlva.
A néppárti „mellényúláson”, valamint a román pártok képviselőinek hozzáállásán túl – amely azért bővelkedett árnyalatokban, nagyrészt nélkülözte a közös ellenfront jelleget, ennek ellenére azonban eredményesnek bizonyult – az ülésen lezajlottak mögül egy ritkán tapasztalt jelenség is felsejlett. Ez alkalommal mintha homok került volna az egész gépezetbe: az egyébként a városi, közösségi érdekek mentén a döntéshozatalban legtöbbször hatékonyan fellépő RMDSZ-frakció és a polgármesteri hivatal vezetői is elszámították magukat.
Nehéz megítélni, hogy mindezt esetleg az ellenzék által hangoztatott többségi arrogancia számlájára kell-e írni, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy a biztos siker tudatában vágtak neki a szavazásnak, az viszont tény: valahol ők is tévedtek, ha másban nem, az újbóli egyeztetés elmulasztásával. Előfordulhat ugyanis, hogy ha ez megtörténik, a román pártok képviselői nem tekintettek volna az egészre úgy, hogy ez egy sebtében, utolsó pillanatban az orruk alá tolt valami, amit lenyomnak a torkukon, és elkerülhették volna a részükről érkező kritikát, hogy kényes ügyeket is így szokás intézni a testületben. Szintén az egyeztetés lehetett volna talán a megoldás arra, hogy az EMNP „méregfogát” kihúzzák, már csak azért is, mert ismét közös(ségi) ügyről van szó.
Az okokat hosszasan lehetne még boncolgatni – ideértve a személyi ellentéteket is –, de talán felesleges. A végeredmény az, ami igazán figyelmet érdemel: a stadion tulajdonjogának kérdése ezzel a döntéssel még nem oldódott meg, hiszen a határozattervezetet be lehet újból terjeszteni, a kormányhatározat elfogadása is hátravan még, és csak reménykedni lehet, hogy a minisztérium is kitart a létesítmény átadásának szándéka mellett. A keddi ülés fájdalmas hozadéka viszont a sokat hangoztatott közös ügyek elvének súlyos sérülése, amelyet sikerült feláldozni a személyes sérelmek, az ügy szempontjából jelentéktelen ellentétek, összeesküvés-elméletek és nem utolsósorban az olcsó politikai játszmák oltárán.
