Rá vagy utalva a környezetedre az alapvető szükségletek megoldásához is (ágytál, mosakodás). Sajnos, már volt ilyen tapasztalatom. Hogyan éltem meg? Mondanom sem kell, nagyon kínosan.
Sokszor azt gondoljuk, hogy mindig képesek leszünk ellátni magunkat – ezért is fontos tudatosítani, hogy miket él át a beteg ebben a helyzetben, amikor másokra van utalva a kórházban: nővérekre, orvosokra, hozzátartozókra. Bármilyen nagynak érezzük magunkat, egyik percről a másikra az orvosból vagy más egészségügyi alkalmazottból is kiszolgáltatott beteg lehet. Nagyon fontos, hogy aki ilyen szakmában dolgozik, törődést, részvétet tudjon átadni. Én megkaptam a kórház minden osztályán: sürgősségen, röntgenen, ortopédián, mentőállomáson. Ekkor, a saját betegágyamon éreztem meg igazából, hogy mit jelent minden beteghez megfelelőképpen közeledni.
Amikor szorult helyzetbe kerülünk, mindenki segítségét kérjük, az égiektől kezdve a környezetünkig. Saját lelki szemeim előtt a szüleim is megjelennek, édesapám biztató mosolya, édesanyám reményt keltő tekintete segítségemre van még haláluk után is. Tapasztalatom azt mondatja velem, hogy ha bármi – akár baleset – miatt betegállományba kényszerülünk, próbáljuk elfogadni az új helyzetet, még akkor is, ha nehéz, ha sokszor könnyezünk. Ez az első és legfontosabb feladatunk – de természetesen akkor érvényes, ha tudunk dönteni, gondolkodni. Ha a lélek gyümölcseit használjuk – a szeretetet, az örömöt, a békességet, a béketűrést, a jóságot, a hűséget, a szelídséget –, akkor már jó úton járunk. Hívő orvosként és betegként is megtapasztaltam ezt.
A kiszolgáltatott helyzet túlhaladása már egy konkrét eredmény, egy újabb remény, ami miatt érdemes továbbmenni és legalább egy elismerő mosollyal nyugtázni mindazt, amit a környezetem, a családom, a gyermekem tett értem.
Dr. Gáll Anna
