Kevésbé szokványos, ám annál értékesebb digitális kiadvánnyal örvendeztették meg a népzene és a néptánc kedvelőit Fekete Réka és Ferencz Csaba, a Háromszék újságírói. A szerzőpáros öt évvel ezelőtti, Forrásvidéken című kötete folytatásaként összeállított egy albumot, melyben kép-, hang- és filmanyag mutatja be azokat a hagyományőrző adatközlőket, akiket korábban könyvükben ismertettek.
A Forrásvidéken – erdélyi adatközlők portréi című multimédiás album a harmincadik sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozóra jelent meg, a jubileumi rendezvényen mutatták be a Sepsi Arénában november 10-én. Előzménye a Forrásvidéken – beszélgetések erdélyi adatközlőkkel című kötet, melyet a szerzők a Háromszék Táncegyüttes felkérésére állítottak össze, és 2013 végén, a rendezvénysorozat huszonötödik évfordulóján tettek le a közönség asztalára.
A maga nemében szintén rendhagyó könyv úgy született, hogy otthonaikban felkeresték az ismertebb erdélyi, székelyföldi népzenészeket, néptáncosokat, életükről Fekete Réka beszélgetett velük, illetve Ferencz Csaba fényképezte őket. Valójában a könyv megírásához összegyűlt bőséges hang- és képanyag adta az ötletet, hogy ne hagyják fiókban lapulni e dokumentumokat, hanem bár egy részét tegyék közkinccsé. Ezek alapján kezdték készíteni a negyvenöt kisfilmet tartalmazó albumot, ám a végeredmény már egy nagyobb csapat munkájaként született meg, ezúttal is a Háromszék Táncegyüttes támogatásával, közreműködésével.
Mostani kiadványuk bemutatóján Fekete Réka megjegyezte, hogy amikor a hagyományőrzők konyhájában rögzítette a beszélgetéseket, még nem tudta, hogy ilyen értéket őriznek meg. Ferencz Csaba is csupán azzal a céllal fényképezett, hogy a kiadványba kerüljön néhány fotó mindenik riportalanyról. (Utóbbiakat egyébként a néprajzkutatók, a szakma adatközlőkként emlegetik, ám e kifejezés túlságosan ridegen általánosít, s egyáltalán nem utal azokra az emberi vonásokra, amelyeket egyénenként képviselnek. Szerencsétlen kifejezés, e fogalom megérett az újragondolásra, feledhetővé vált.)
A szerzők tehát visszahallgatták korábbi beszélgetéseiket, nézegették a fényképeket, és jól döntöttek, amikor elhatározták, hogy nem hagyják figyelmen kívül „nyersanyagukat”, kezdenek vele valamit. A Háromszék Táncegyüttes jó érzékkel karolta fel e dokumentumalbum készítőit, s bábáskodott a gyermek megszületésénél. Ez a kezdeményezés különben példaértékű, folytatásra méltó, ezért felsorolást érdemelnek mindazok, akik e munkában szerepet vállaltak. A filmfelvételeket a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány készítette, Ivácson László válogatta, ezekhez illesztették a fotókat, és így születtek meg az 5–7 perces filmecskék. A hanganyagot a felkeresettek lakásán rögzítette, majd a felhasznált részleteket Fekete Réka válogatta. Ferencz Csaba fotóit kiegészítették Henning János fényképeivel, melyeket a korábbi népzene- és néptánctalálkozókon készített. Az összeállításokat Bálinth István szerkesztette és vágta, az album felelős kiadója pedig Deák Gyula.
A digitális albumban Szilágyság, Kalotaszeg, Mezőség, Székely Mezőség, a Küküllő mente, Székelyföld és Gyimes településeinek, szórványvilágának emberei vallanak életükről, sajátos művészetükről, eközben rápillanthatunk otthoni környezetükre is. Ez azért is fontos, mert „Erdély sokrétű néprajzi tájegységeinek közösségei – írja a kiadványt kísérő soraiban Fekete Réka – rendkívüli változatosságban, ugyanakkor stílusegységben élték és éltették a magyar néptáncot és népzenét egészen napjainkig. Tánclépéseiket elődeik mozgásvilágából hozzák, a zenészek pedig úgy adják át egymásnak a tudást, mint a jó mesteremberek. Azok az adatközlők, akik ezt az értékes hagyatékot magukban hordozzák, nem színpadra, hanem nehéz fizikai munkára termettek. Közülük többen, idős koruk ellenére is vállalják, hogy különböző rendezvényeken fellépjenek, táborokban tanítsanak, mert csak így tudják átadni tudásukat”.
„Ahogy az ember bennebb megy az erdőbe – folytatja a szerző – látja, hogy ott még mennyi szépség rejtőzködik, mennyi titokzatosság van egy-egy faóriás lombjai alatt. Így van ez népi kultúránkkal, az általunk immár hagyományként kezelt, eleink által ellenben megélt, életük részévé szervesült tárgyi, ruházkodási, táncos-zenei örökséggel és szokásvilággal is. Mindezt az életbölcsességet, tartást nem lehet úgy örökölni, mint a göndör hajat vagy a karcsú termetet, ebbe bele kell nőni, ebben az érzésvilágban kell felnőtté válni”.
− Pont úgy énekeltem, mint édesanyám. Erre születni kell, ezt tanulni nem lehet – erősíti meg az előbbi gondolatot a róla készített kisfilmben, mintegy összegezve a maga és a hozzá hasonlók életvitelének lényegét a magyarszováti Maneszes-Tóth Mária „Láli”.
A mezőségi idős asszony szavai egyszerűen és mégis szépen hangzanak, azokat immár megismételhetetlenül egészítik ki a képek, illetve egy 1993-ban készített videófelvétel (amely megörökíti, amint énekel az akkori sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón), ugyanis az 1924-ben született énekes elhunyt. Fekete Réka hangfelvételén énekel is, illetve arról is beszél, hogy a mezőn munka közben mindig daloltak, s bizony, mindennek megvolt a maga ideje; de azt is megemlíti, édesapja nagyon szerette, amikor énekelte neki, hogy szépen szállnak a mezei pacsirták…
Negyvenöt emberi sorsra pillanthatunk rá néhány percben, mégis ráérezhetünk a vallomást tevők egyszeri és megismételhetetlen életére, annak értelmére, lényegére. Egyszerű, ám mégis értékes, cselekvő, a jajveszékelést kerülő embereket látunk. Nézni, hallgatni érdemes tehát ezt az egyedi albumot, mely számos értéke mellett azt is bebizonyítja, hogy az „adatközlők” nem arctalan lények, hanem örömmel, bánattal lélegző emberek.
