Öröm és bánat – e szavakkal is jellemezték a Forrásvidéken – erdélyi adatközlők portréi című multimédiás kiadványt annak bemutatóján. Öröm, mert elkészült, megtekinthető e munka; bánat, mert azok az idős emberek, akik megosztják népzenével és néptánccal kapcsolatos tudásukat, tapasztalatukat, folyamatosan fogynak. Az album címlapján látható Vincze Árpád bácsi is elment az idén, kilencvenedik esztendejében. Nem csupán családja gyászolja, az egész Küküllő mente szegényebb lett távozásával.
Ám hogy mégis tudjuk róla, hogy a pontozó nagymestere volt, azoknak köszönhető, akik élete alkonyán rögzítették – képpel, hanggal, szöveggel – mindennapjainak értelmet adó szenvedélyét. Vincze Árpád vallomásából kiderül az is, hogy ő, a tekintélyes magyarszentbenedeki muzsikus, táncos nem tanulta, hanem lopta a mesterséget. „A legnagyobb kedvelésem volt a pontozó, loptam édes rózsám, megmondom az igazat, nem tanított senki sem” – meséli őszintén az őt kérdezőnek. Hallhatjuk a hegedűs prímás hangját, lélegzetvételét, s azt is, hogy hajdanán a húsvéti böjti időszak kivételével minden vasárnap tánc volt, s feleségével, Vincze Júliával ketten úgy megszokták, hogy ketten ropják, hogy csuda…
Amikor öt évvel ezelőtt Fekete Réka és Ferencz Csaba nekivágtak a kötetükben, illetve multimédiás albumukban bemutatott emberek felkeresésének, első útjuk egy közismert kalotaszegi táncos temetésére vezetett. Bár tervezték, Jaskó István Pittivel (1929–2013) már nem tudtak elbeszélgetni, portréja helyett csak a gyászmenetet lehetett lefényképezni.
Így hagynak itt bennünket, együtt muzsikálva és táncolva az égi banda többi, folyamatosan gyarapodó tagjával. Mi marad utánuk, mi lesz tudásukkal, gondolataikkal, ha azokat valahogyan, az utolsó órákban nem mentették át?
Porrá lesznek, miként őmaguk is.
Hogy ez ne történjék meg, legalábbis, valami kevéske megmaradjon életük fonalából, hogy arra rápillanthassanak a mögöttük baktatók is, rögzíteni, dokumentálni kell. Miként a szerzők is tették, fáradtságot nem kímélve. Ehhez nem csak munkaterv és felkérés szükséges, elhivatottság kell főként, hiszen összegyűjteni a feledésre ítélt arcvonásokat, hangtöredékeket, életek filmkockáit, egyáltalán, elzarándokolni a rejtett forrásvidékekre, nagy feladat, melyet a hétköznapi rohanás mellett igen kevesen vállalnak.
Felkarolni, támogatni kell tehát mindazokat, akik életfoszlányokat rögzítenek. Hiszen minden ember sorsa regénybe kívánkozó, de már az is jó lenne, ha azokról megmaradna valami emlékfoszlány, akik közösségüket előbbre vitték, nem csupán önmagukért, hanem másokért is éltek. Kevesekről készül, készülhet alapos dokumentumfilm, így egyszerűbb, ám ma már technikailag könnyebben megoldható kép- és hangrögzítést kell választani, ez lehetséges, csupán akarni kell.
Mert miként Kányádi Sándor is rögzítette, „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. /A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges.”
