Rejtő Jenő légiós regényei és a kalandvágy – no meg az, hogy akkoriban egy fiatalembernek nem sok lehetősége volt megalapozni az életét – űzte 1993-ban, tizenkilenc évesen a légióba, leszolgálta az első öt évet, aztán jelentkezett altisztnek, a ranglétrán addig lépegetett felfelé, amíg csak lehetett. Volt Szarajevóban, Afrika több részén, Afganisztánban, küldetései általában békefenntartó jellegűek voltak. Innen visszanézve, tíz évvel a leszerelése után úgy gondolja, nem bánt meg semmit: ha elölről kezdené, ugyanezt tenné.

Pedig az élet nem lehet könnyű a légióban, Rejtő – holott nem szolgált az idegenlégióban – ponyvaregényeiben érzékeltetett valamennyit belőle, de hogy igazából milyen az, amikor például egész télen át Szarajevóban a volt olimpiai stadion fűtetlen betonépítményében kellett aludni, azt elmesélni is nehéz.

De nem csak nehézségekből, állandó fizikai megerőltetésből áll a légiós élete, sok „laza” időszak is van közben – és idővel a rossz emlékek is megszépülnek, legalábbis így mondta Pinky, miközben a vetítőn egymás után pergő fényképek némelyikéhez hosszabb, másokhoz rövidebb magyarázatot fűzött. Az, hogy mekkora hatással volt rá a légió, mennyire „egy családba” rázta össze őt soknemzetiségű – jelenleg mintegy 170 etnikum fiai viselik a hétágú gránát jelét – társaival, az a légió becsületkódexének bemutatásakor derült ki: Pinky bizony elérzékenyült, bár humora ekkor sem hagyta el: „valahogy így reagálhatott édesanyám, amikor egy vasárnapi ebéden bejelentettem, hogy beállok a légióba”, mondta.

Számos érdekes történet bújt elő a fényképek vetítése közben, és bizonyára még sokat mesélhetett volna Pál Csaba, de a bő két órába már csak annyi fért, hogy légiós felszerelését bemutathassa. Az egyenruhák, hátizsákok közt volt egy látszólag oda nem illő tárgy is: egy piros-fehér-zöld zászló, amely első perctől nála volt, és amely elkísérte mindenhová.