Az adventi időszak a várakozásról, a várakozás közbeni izgalomról is szól, egyfajta egészséges feszültséget szülhet bennünk. Életünk ritmusa óriási sebességre kapcsolt az elmúlt években, emellett környezetünket telepakoltuk mindenféle elektronikus eszközzel, tárggyal, kezelhetetlen mennyiségű választási lehetőséggel. Mindeközben alig van részünk valóban minőségi időben, igazi találkozásokban, és a gyermekeink szenvednek ettől a legjobban. Ezért is éljünk az ünnepi készülődés, az adventi időszak lehetőségével: tanuljunk meg lassítani, vágyakozni, várakozni.
„Manapság már sokan nem tudnak várni. A gyermekeknek például azonnal enniük kell, ha valami az asztalon van. Nem tudják kivárni, amíg a csokoládét a bevásárlókosárba teszik. Meg kell enni, mielőtt a pénztárnál kifizetik. A pénztárnál sem tudnak várni az emberek, előretülekednek. Adventet sem a várakozás idejeként élik meg, abból előrehozott karácsony lesz. Pedig igen fontos dologról van szó: aki nem tud várni, annak sosem lesz erős énje. Minden igényét azonnal ki kell elégítenie. Így válik igényei rabszolgájává” – figyelmeztet egyik írásában Anselm Grün bencés szerzetes.
Jó, ha a gyermekeink már időben megtanulják, hogy nincs szükségük mindarra, amit megkaphatnának, és nem kell mindenütt ott lenniük, ahová elmehetnének. Az apró lemondások az akaratuk edzését szolgálják. Ha megértik, hogy nem csak önmegtagadásról, örömtelen cselekedetekről van szó, hanem pozitív értékek is rajtakaphatók a „feladatban”, maguk is szívesen vállalják.
A kora tavaszi eper és az első cseresznye a legdrágább a piacon, de pár héttel később már jobb ízű és olcsóbb is. A paradicsom is finom, de télen jól helyettesíthető az ősszel eltett savanyúsággal. Annak az ajándéknak is sokkal jobban tudunk örülni, amelyre már várakoztunk egy kicsit. Amikor arra várunk, hogy élvezhessük, az örömünk is növekszik.
Gyakorlással erősíthetjük emlékezetünket, testgyakorlatokkal edzhetjük izmainkat, de a lemondások, várakozások sokkal többet adnak az akarati tréningnél: az én-ről a te-re irányítják a figyelmet. Aki a másik emberre irányítja tekintetét, az nem nézhet egyúttal önmagára és a maga kívánságára.
Egy babát, két plüssállatot intenzívebben lehet szeretni és gondozni, mint tizenkettőt. Aki gyermekkorában megtanulta, hogy megelégedjék az „egy” kiválasztásával, az majd később is tudja a világ javait értékelni és tud válogatni köztük. Nem a dolgok uralkodnak majd felette, hanem ő fogja azokat uralni. Az emberi kapcsolataiban is jobban értékeli majd az „egy” feleséget vagy férjet, az „egy” igazi barátot.
Minden várakozásunkban van valami misztikus, valami a régmúlt karácsonyok gyermekes várakozásából. Ma is szívesen emlékszem a régi szentestékre, az angyal érkezését jelző csengettyűszóra, a kántálókat váró izgalomra.
Családunkban hagyomány, hogy szenteste a gyermekeink még nem kapnak ajándékot: a Jézus Krisztus születésének napja, Ő az ünnepelt. Így a várakozás izgalma kitart karácsony napjának reggeléig, és ennek nagyon örülnek.
A gyermeki élmények, emlékek mélyen bevésődnek a lelkünkbe, és később, ha előjönnek, az otthonosság érzésével ajándékoznak meg bennünket. Feltehetően minden várakozásunkban ott van a gyermekkori „angyalvárások” nyoma, izgalma. Annak a reménye, hogy az életünk egy esemény bekövetkeztével, egy-egy ember eljövetelével, megismerésével sokkal világosabb, teljesebb lesz.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
