Dsida Jenő: Tíz parancsolat
V.
Mint orvul leső sanda gyilkos
félárnyékos sikátorokban,
bő éve silbakol agyadban
egy titkos, vírusölő program,
míg apró gócok és léziók
pulzálnak némán ellenedre,
csomózzák tán?, kötik az időd?
majd béklyót szorítnak kezedre.
Hát mi szívszaggattatóbb vajon
e földön, mint mi semmivé lesz,
ami nem juthat már el soha
valódi végkifejletéhez?
………………………………..
Reccsen, majd széttörik középen,
s lebegsz sötét tengerfenéken.
Fekszel örök tengerfenéken.
VII.
Egy apró hullám vagy csupán a
rettentő, a tajtékos éjben,
egy piciny hullám pusztán a
hullámzó Örök belsejében.
Kiemelkedsz, majd vissza is hullsz,
s egy csepp a millióból talán
ha tudja, hogy születtél, éltél,
szerettél és voltál egyáltalán.
Százezer nap, százezer éjjel
lesz még, és lesz százezer álom,
megannyi kérdés és felelet,
százezer folt megannyi hiányon,
melynek értelmét nem találod,
melynek értelmét nem találom –
jaj, életem és jaj, halálom.
IX.
Magadban percek örömét gyűjtsd,
reggelek fényét s a dél porát,
tavaszi füvek zsengeségét,
és nyarak parázsló bíborát;
örülj annak, ha újra virradt,
és ha lenyugszik este a nap,
s köszönd nekik, hogy simogattak:
a levegő, eső, sugarak;
köszönd az égnek és a földnek,
hogy itt lehettél a nap alatt,
étket adtak, s inni néked
a föld, a víz és a madarak;
s mert hosszabb-rövidebb időre
mégis jó ez, e földön lenned,
tied marad már mindörökre,
amit szemed magába rejtett:
egy élet háza, láza, tükre
veled marad már mindörökre,
tiéd marad már mindörökre.
