gy szarvas könyököl az asztalon egy sivár szobában. Konkrét szarvas. Látjuk a két elülső patáját az asztal fölött, ahogy a sörényébe túr velük. Két hátsó lába az asztal alatt. Igen, ez egy valódi szarvas. A szobában hideg van. És csönd. Ha esetleg még sincs csönd a szobában, akkor minden bizonnyal a Metallica Nothing else matters című száma dübörög: semmi más nem számít. Vagy szólhat még a szobában Bartók Cantata Profanája is. De igazából egyáltalán nem számít, hogy mi szól, mert ebben a szobában bármilyen zajtól csak még nagyobb lenne a csönd. És persze úgyse hallunk semmit, mert egy versben vagyunk. Fekete Vince egyik versében. A vers címe Nothing else matters, alcíme: Cantata Profana. A szoba kietlen. A szarvas fájdalmasan komor. Olvassuk, mit gondol. „És sajog, fáj, béna és sötét, tejfehér és néma és szürke minden.”
Azt hiszem, hogy ez a szarvas és ez a szoba együtt nem más, mint a Szerelmi Bánat allegóriája. A vers szerzője tehát ősrégi eszközzel él, az allegóriával, és mégis – vagy éppen ezért? – brutálisan erős hatást tesz a mai olvasóra.
Fekete Vince mintha megfordította volna a modern költészet legmasszívabb trendjeit, azt, hogy minél tömörebben kell fogalmazni, és azt, hogy a költői alakzatok között a metafora, a hasonlat, a szimbólum minden körülmények közt felülírja a nehézkesnek tartott allegóriát. Az elmúlt jó száz év során az allegória középkori vagy inkább tizenkilencedik századi, Arany János-os, mindenképpen idejétmúlt, túlhaladott valaminek számított. Fekete Vincénél viszont mintha az allegória megerősödve térne vissza, és erősebbé válna minden más költői eszköznél.
Vegyük példának a magashegyi búvárt. A magashegyi búvár szimbólumnak is gyönyörű, és ezer megfejtésünk lehet arra, hogy vajon mit jelent úgy, ahogy Ady Fekete zongorájára is  – de Fekete Vince versében a magashegyi búvár mintha elsősorban mégiscsak egy magashegyi búvár lenne, aki társaival az Andokban felcipel 100 kilónyi felszerelést 6000 méter magasba, hogy ott 2 métert merüljön a hegyi tóban, szóval egy extrém sportoló, egy őrült  –  de  aki ma, a 21. században egy reális egzisztencia: mindegyikünknek van legalább egy extrém sportoló ismerőse. A fenti szféra című verset olvasva úgy érezzük, hogy már önmagában az is teljes és legitim mondanivaló, hogy magashegyi búvárkodás tényleg van – sőt, mintha még azt is kijelentené a vers, hogy annak a társadalomnak vége, amelyikből senki nem kockáztatja az életét. De aztán legvégül, mintegy mellékesen, mégiscsak kiderül még valami: az, hogy a magashegyi búvár bizony még allegória is: a Költőé.  
És ugyanígy működik a kötet címét adó vers is: „Szárnyvonal: az voltam neked.” Ennek a versnek a magva nem más, mint ez a kis mondat, amit látszólag indulat nélkül mond ki a vers beszélője az első szakasz végén. Akkor is jól működne a vers, ha itt vége lenne. De igazából csak most kezdődik, mert Fekete Vince konkrét, akkurátus és gyönyörű mondatokkal le is írja, hogy milyen is egy szárnyvonalon utaz(gat)ni, hogy mi abban a szép, a megnyugtató, az örök. Mi benne a boldogító. És így kerülünk a vers végére abba a hangulatba, hogy szinte vágyunk elhagyott szerelmesnek lenni egy vasúti szárnyvonalon, a világ vége felé döcögve.
És magyarázhatnám tovább Fekete Vince gyönyörű allegóriáit, amikor például a két éppen szakító szerelmest ködből kiálló hegycsúcsokhoz hasonlítja. „Gondolataik, mint a fenyők csúcsai és a / hegytetők, / amikor a lábukhoz ereszkedik a köd: a koronák látják / egymást… / de elszakadnak gyökereik…”
Magyarázhatnám tovább, de itt abbahagyom. Attól, hogy van varázspálcánk és módszerünk, még nem fogunk tudni varázsolni. Nem tudom a titkát, hogy Fekete Vince miként változtatta át az embert szarvassá, de valahogy megtette. És ahol ilyesmi megtörténhet, az nagy költészet. Úgyhogy bevezetésül már csak ennyit: nagyon-nagyon örülök, hogy ezzel az új kötettel ez a nagy költészet most már véglegesen megérkezett a magyarországi olvasókhoz is.

KEMÉNY ISTVÁN

(A 2018. november 5-én a budapesti Magvető Caféban elhangzott szöveg javított változata.)

Könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön
a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében december 14-én 18 órakor.
A szerzővel Szonda Szabolcs beszélget.