Eljut a forma nélküli absztrakt művészethez, a be nem fejezett, nyitott mű létjogosultságát hirdető irányzathoz, hiszen ő is „gyakran a színfoltok és vonalak spontán mozgásával fejezi ki érzelmi megnyilvánulásait, ennélfogva munkáit könnyen össze lehet kapcsolni az absztrakt expresszionizmus világával”. Képei azonban túlmutatnak ennek technikai megoldásain, „van valami bennük, ami egyszerre nyugtalanító és megnyugtató. Ez a folyton jelen lévő kettősség igencsak ámulatba ejtő és elgondolkodtató sajátos jegye Nicu Barb festészetének”. No meg sajátos munkamódszere és felületkezelése, amelyek révén végül „létrejön egy új univerzum, egy kísérleti tér, kozmosz a káoszból, a rendezetlenségből rend, a kép pedig ennek a frissen létrejött univerzumnak a kapuja, amely egyszerre elválasztó és áteresztő membrán a mi valóságunk és az általa határolt világ között”.

Csak a lényeget kiemelve így jellemezte Hosszú Zoltán a tegnapi tárlatmegnyitón Nicu Barb művészetét, végkövetkeztetésként megfogalmazva: a Lábas Ház legújabb kiállítója „az elmúlás és enyészet mélabús, vizuális dalnoka egyfelől, másfelől pedig a kozmikus rend általi halhatatlanságot hirdető próféta”. Az alkotó ennél szerényebben fogalmaz magáról: „Nem számít más, csak az alkotás öröme. Az eklektika híveként nem az irányzatokat, trendeket tartom lényegesnek, hanem az őszinteséget és a teljes művészi szabadságot. Az érzelmek fontosabbak számomra, mint a fogalmak, a technikát pedig egy szabályok által nem kötött játéktérnek tekintem.”