Mindenekelőtt egészen más módon viszonyulnak a nemzetiségi kérdésekhez, mint amit a többség részéről általában tapasztalhatunk, de más közösségi ügyekben is olyan nyitott, befogadó ez a kis csapat, hogy az már-már zavarba ejtő. Annyira hozzászoktunk a kisebbségi témákat érintő rengeteg számonkéréshez, méltatlankodáshoz vagy a véleményformálással együtt az állásfoglalást is kerülő struccpolitikához, hogy alig hisszük el, ez az út is járható lehet, pedig a megoldhatatlannak tűnő kérdésekben minden bizonnyal ez a fajta bátorság az, ami valóban előrevezet.

Az őszinteségével egészen lenyűgöző Romániai napló volt az egyik első előadása ennek a társulatnak, mely olyan hangot hozott be a szentgyörgyi színházi életbe, amilyennel addig nem volt alkalma találkozni a helyi közönségnek. Megrendítő és megható volt, ahogy ellene ment mindannak, amit a mindenkori színház általában jelent: semmi póz, álca, nagyítás, csak néhány lelkében meztelen ember állt a színpadon, hogy elmesélje legszemélyesebb problémáit. Sokkal több volt mindez a dokumentumszínháznál, már-már pszichodrámába hajló jelenség. És mivel román emberek vallottak sepsiszentgyörgyi életükről, és nemzetiségi kérdések is felvetődtek az előadásban, egy pillanatig sem éreztük feszélyezve magunkat emiatt, olyan volt az egész, akár egy barátságos kéznyújtás a magyar közösség felé.

Aztán újabb és újabb, ilyen szempontból figyelemre méltó előadások jöttek: a Bányavakság, amely ugyancsak a nemzetiségi kérdések megoldására tesz kísérletet, a Ludas Matyi, amelyet nem sok román társulat tűzött eddig műsorára, és más hasonló produkciók, amelyek során állandóan azt éreztük, hogy a társulat teljes nyitottsággal és bizalommal közeledik a közösség egésze felé. Persze, szükségük van a magyar nézőkre, mert a helyi román közönség nem tudná fenntartani az intézményt – mondhatnák egyesek. Ám ha megnézzük az idei évadban készült Emberek és krumplik című előadást, megállapíthatjuk: ez a nyitottság nemcsak a nézők becsalogatásáról szól. Az előadás egy 2012-ben történt tragikus vonatszerencsétlenség feldolgozására tesz kísérletet, amelynek nyolc roma származású áldozata volt. Vajon miért lenne érdeke az Andrei Mureșanu Színháznak, hogy az egyik legkényesebb témához, a cigánykérdéshez nyúljon? Ez a Radu Afrim által rendezett előadás is jóval túlmutat a színházművészeten: mindaz, amit az előadás roma szereplői mesélnek benne múltról és jelenről, tele van közhelyekkel, „semmivé olvadó szavaik” mögött azonban iszonyú mélységek nyílnak. Megdöbbenve látjuk, hogy a 21. században milyen körülmények között élnek még emberek – nem a világ végén, hanem itt, közöttünk, mellettünk.

December elsején, a Nagy Nemzetgyűlés centenáriumán mutatták be Nem egészen 1918 című, legújabb produkciójukat, egy Székely Csaba által írt komédiát. Dan Tanasă, a hivatalos feljelentőként ismert nagy román hazafi nemzetárulást kiáltott, tüntetőket küldött a bemutatóra, és amint ez ilyenkor lenni szokott, Facebook-háború robbant ki, amelyben a társulat egységesen kiállt az igazgatónő mellett. Nem olcsó vígjáték ez az előadás, és semmi szentségtörés nincs benne. 1918 fényében a mai életünkről szól: pénzről, korrupcióról, tisztességtelen kapcsolatokról és azokról az érzékeny pontjainkról, amelyek miatt olykor alig látjuk az igazságot.

Manapság, amikor egyre többen arra használják a művészetet, hogy elmenekülhessenek az állásfoglalás elől, üdítő érzés megtapasztalni, hogy a legaktuálisabb mindennapi kérdések mentén is születhetnek érvényes színházi előadások. Ezekhez azonban nem elég a szakmai felkészültség és a rendezői virtualitás; ezekhez nyitottság, őszinteség, felelősségvállalás kell, átlagon felüli mértékben.