„Itt az ég törülközője. Itt a csermely. Ott a fák.”
Sz. K.
1.
Itt az ég törülközője. Itt a csermely. Ott a fák.
Körös-körül, merre szem lát, óriási pusztaság.
Pusztaságban, pont középen, a semmiben ülök én.
S ott a lélek, meg a test is, akárcsak egy külön Én.
Ott a tavasz, és a nyár is, ősz és avar, szürke hó.
S ez a lélek üres, tépett, vihar verte-tűrte, ó.
Ott egy tehén, parton állva, szeme tiszta, biztató.
S amott pedig csónak billeg, alatta a tiszta tó.
Fák borulnak össze hosszan, zöld csipkék az út fölött.
Lehajolnak, nézik, nézik, tán valami eltörött.
Ott egy barlang, s ott az ösvény, kiáramló pára leng.
Ott az erdő, benne járnak, fölöttük a kék dereng.
2.
Ott a konyha, ott az ágy is, ott a párna, lepedő.
Ott a búcsúzás az éjben, ott a bölcső, temető.
Megszülettek, fény a fényhez, két láng egymáshoz hajolt.
És hullámzik velük fel-le mindaz, ami az a volt.
Zavart érez, kábaságot, azt kérdezi, ugye hív.
Tehetetlen dühöt érez, csalódást és csupa kínt.
Forog vele körbe-körbe ott a tér és ott a ház.
Incselkedik, pörög, mozog ablak, ajtó, meg a máz.
Világvégi, nyári éjjel mit vetít az égre fel?
Hazafelé, kéz a kézben, s a vágy hamar égre kel.
S ott a falu, ott egy ház is, s benne – együtt – boldogak.
Életük, mint egy-egy szédült fergeteg és forgatag.
Itt az ég törülközője. S itt az éj is. S ott a fák.
Köröskörül csillagtalan, behavazott pusztaság.
