Hetek óta tüntetnek Párizsban, s napok óta Budapesten. A kettő ég és föld. Párizs ég, törnek-zúznak, gyújtogatnak. De most kivételesen nem a tüntetések nagy múltú fővárosából fúj kelet felé a változtatás szele. A szimbólummá vált sárga mellényről nem lehet tudni, jobb vagy baloldali szíveket takar-e, nincs is különösebb jelentősége. Szakértői vélemény szerint „önmagukból fakadóan nem lehetnek sem jobb, sem baloldaliak, Franciaországban ma sok a lumpen, s kevés az alternatíva, egyik oldal sem tud hasznot húzni, sokan nem is értik az eseményeket.” Az oldalak eltűnőfélben vannak, az emberek szép lassan rájönnek, többre mennek, ha a bajkeverő liberális demokraták körme alá néznek. Macron elnök nagy mellénnyel ült be a székébe – akkor sem dicsekedhetett, hajszálnyi többsége viszont csaknem felére vásott azóta. Mintha suttyomban került volna oda, többet foglalkozott a migránsozás akadályainak elhárításával, mint saját országa polgárainak ügyeivel. Párizsból még bülbül szókkal hívta őket, miközben lezárta a határt. A macskát átdobta volna a kerítésen Orbánnak, de olasz földön landolt, sebaj, két olyan ellenség, mint olasz meg a magyar, fél fogán elvásik. Egyike azoknak, akik a jövő évi uniós parlamenti választások előtt minden olyan törvényt átnyomnának, melyek a migrációt visszafordíthatatlanná teszik. Mégis vesztésre áll, mert az ígéretek ellenére is utcán maradtak a tüntetők. Gyaníthatjuk akár azt is, hogy valami ravaszság előjátékát látjuk. Váratlan engedményekkel szúrják ki a tömeg szemét, s elhintik, hogy végül is szép a sokszínűség, a futballban is dicsőséget hozott. A tévében megszólaltattak két-három sárga mellényest. Arról beszéltek, kevés az euró, amit hazavisznek. Eszmékről nem esett szó. Persze, az is lehet, minden úgy igaz, ahogy látjuk, a lángok perzselnek, de a tűzoltók a legvégén kifújják magukat is és kompromisszumos megoldás születik. Ha nem hamarabb, májusban.

Budapesten merőben más a helyzet. Az unió egyik leglátványosabb, az ellenzék közgazdászai által is elismert, Magyarország történetében száz éve nem látott gazdasági fellendülés dacára az ország belső és külső ellenségei olyan képeket tárnak a világ elé, mintha valóban diktatúra kiváltotta forradalmi hangulat uralná az országot. Megtévesztő beállítással kétezer tüntető százezernek tűnik. Az ellenzéki képviselők helyzete valóban tarthatatlan, s készek földhöz verni magukat, mint a makacs gyermek, kinek nem engedik szájába venni játékát. Múlt szerdán példa nélküli akcióra szánták el magukat: elállták a parlamenti pulpitus felé vezető lépcsőt, hogy megakadályozzák a szavazást, majd kihágást, közbirtok-elfoglalást egymás után követvén el, érinthetetlenségüket bizonyítandó, képviselői igazolványukat lobogtatva országházablakot törtek, kerítést és emeleti korlátokat másztak, tűzriasztó csengőt nyomkodtak, tarkón lövési helyzetet szimulálva földre vetették magukat, és filmezték performanszukat, hadd lássa a világsajtó, minő áldozatokra képes a diktatúra ellen, sajtószabadságért küzdő igaz magyar. Majd nyilatkoztak is, hogy a félmillió forintos bírság őket nem zavarja.

Mindezt minek örvén-ürügyén? Hogy Rabszolgatörvénynek nevezhessenek egy jogszabályt, mely lehetővé teszi, hogy többet dolgozhasson az, aki többet akar keresni, miközben a munkanélküliség látványos csökkenését némely magasabb szintű ágazatokban munkaerőhiány váltja fel, ami lehetővé teszi, hogy az eddig külföldön munkát keresők száma csökkenjen, hazajöjjenek. Végső fokon még a fekete munkára is folttisztítóként hathat. Pláne, ha arra is gondolunk, hogy jobb ma egy veréb, mint... és nem is túlzok.

Csütörtököt mondott az elképzés, hogy egyszerre százezrek mozdulnak meg, s ezzel megoldódik a forradalom legfontosabb kelléke: az elszánt tömeg.

A tömeg ugyanis otthon éppen karácsonyra készül, és dühös, mert a belváros forgalmát megbénító „forradalmárok” megnehezítik a bevásárlást. Kereszténygyalázó, megbotránkoztató szavakat ordibálva megrongálták a nemzet karácsonyfáját, s megtámadták a rendőröket, akik közül négy megsebesült. Nem szemkilövés volt a válasz, hanem 3 kolompost előállítottak, s valószínű. azóta szabadlábra helyeztek. A többiek átmentek az egyik hídon Budára, egy másikon vissza, gyalogoltak 19 kilométert, majd szétszéledtek, hazamenet morfondírozván: ki gondolta volna, hogy ilyen nagy ez a város. Hogy másnap újult erővel folytathassák a többségi budapestiek bosszantását, kik fejcsóválva nézik őket és javaslatokat tesznek, hová menjenek.

Nincsenek könnyű helyzetben a demokratikus berendezkedés szabályait betartani kívánó rendőrök. Provokálják őket, amivel csak lehet, egy fiatalember gördeszkával hajtott beléjük. Megkérdezték, ki bántott téged, drága gyermek, s nem tudta megmondani. A tüntetők között volt, aki autót lopott, volt kábítós, és olyan is, aki a CEU gender szakán folytat tanulmányokat, most csupán praktizál. Tegye is, mert Európa-szerte az emberi jogok oly mértékben elharapóztak, hogy Svédországból nem tudják kitoloncolni a tetten ért bűnözőt, hogy menjen haza Marokkóba, s ott erőszakoskodjon.

S miközben kabaréjelenetek keverednek, szoci képviselő válláról jobbikos mászik kerítést tévéostromra szántan, senkinek nem jut eszébe: annak idején Ukrajnában a tömeg észre sem vette, hogy „forradalom van”, s a kormány helyét idegenekkel díszített társaság foglalta el. Pénz volt, titkosszolgálatban sem volt hiány és árulók is akadtak, mint mindig és mindenhol.

Ha folytatódnak a belvárosi közlekedést megbénító, tüntetésnek nevezett garázdaságok, e sorok írója nem tud bemenni pár nap múlva a Magyar Sakkszövetség székházába évadnyitó versenyre, hajításnyira az Országháztól. Ha mégis, behív majd két tüntetőt, hogy tanuljanak viselkedéskultúrát. A vereséget nem asztalborogatással kell tudomásul venni, hanem kézfogással. Nagyon aktuálissá vált számukra a „merjünk kicsik lenni” elhíresült mondás, végre bele kéne nyugodniuk, hogy tényleg kicsik, csak a tavaszi zakó volt nagy. S ami még fontos: ne köhögjenek, mert nem temeti el a pap.  A székely meg ajtófélfának támaszkodva nagy, guvadt szemmel nézi a képernyőn hol Párizst, hol Budapestet, hol meg Bukarestet, s földhöz vágott bundasapkáját lepallva, csak ennyit szisszen foga közül: ha ez a világ menete, én inkább enni adok a lovaknak.

SZURKOS  ANDRÁS