Szentivánlaborfalva ugyebár a 11. számú nemzeti út mentén, annak két oldalán, kb. 2 km hosszúságban terül el Brassó és Kézdivásárhely között, pontosan 30–30 km távolságra. Nem sztráda, de mégis nagy a forgalom rajta, és mivel Párizstól Moszkváig vezet, nagy a külföldi és a belföldi turistaforgalom. Ez az út vezet át Délkelet-Erdélyen s köti össze Moldvával az Ojtozi-szoroson át.

Egész évben, de különösen nyáron sűrű az autóforgalom, ősszel pedig meg is duplázódik. Nagy a menet, főleg a hétvégéken: péntek délután, szombat délelőtt északi irányba, vasárnap – főleg délután – déli irányba nő meg a forgalom. Van úgy, hogy egy perc alatt 25–30 autó halad át a falun. Nehéz volt a gyalog járás az út szélén. Nagy megelégedésünkre kaptunk egy mentőövet, mert megépült a falu egy nagyon kritikus részén az aszfaltjárda, így kicsit könnyebb lett a gyalogosok (öregek, gyerekek) élete.
Nem is az a baj, hogy nagy a forgalom, hanem inkább az, hogy mi marad az áthaladó autók után. A mezőrészeken a települések közötti sáncok őszre feltelnek szeméttel, szemetes zsákokkal, dobozokkal, ládákkal, gumikerék-darabokkal, különböző sörösdobozokkal, kisebb-nagyobb palackokkal stb. Az út szélén kialakított pihenőhelyek és azok környéke pelenkákkal, rongyokkal, papírokkal, tasakokkal tarkított csendélet. Hogy az élő sövény belső oldalán mi van, azt le sem merem írni.

Sok esetben megtörtént, főleg a Brassó felőli faluvégen, hogy háziállatokat, kutyákat, macskákat dobtak ki a csomagtartóból. Láttam farkaskutyát, még dalmatát is. Ezek az állatok tájékozatlanul bolyonganak a házak között. Az út menti földekről burgonyát, hagymát vagy zsenge kukoricát vizsgáltak, élelmeztek  – mondjuk ki, mert így hívják: loptak az arra járók.

De mi is történt a faluban? Sajnos, Szentivánlaborfalva a kapuk előtti kirakodóvásár megtestesítője lett. Árulnak kürtőskalácsot, de van itt házikenyér, zöldségféle, burgonya (zsákos), színméz és még sok más termék, még nem itt termelt hagymakoszorú is. Az autós vásárlók megállnak (egyesek jó közel a kirakott áruhoz), és vásárlás közben a segéddel megduplázzák a rakományt. Nagy hangon alkudoznak, míg az eladó megunja és olcsón odaadja a portékát, csak azért, hogy megszabaduljon tőlük. Volt eset, amikor hamis ötvenlejessel akartak fizetni, de a figyelmes eladó gyorsan leleplezte. Más a terméket betette az autóba és fizetés nélkül elhajtott. Előfordult, hogy a helyi emberekhez hozzá is ütött valaki azért, mert magyarul beszéltek, s még ki is jelentette, hogy ő rendőr. Megtörtént, hogy az átutazó az autóval csak közel hajtott a kirakott áruhoz (kürtőskalács), s az ablakon kinyúlva ellopott kettőt. A legsúlyosabb eset egy mézet áruló portáról ismert: egy üveg 10 lej lett volna, de a „vevők” – négy fiatal férfi – egy 200 lejes papírpénzzel akartak fizetni. Az eladó jóhiszeműen elindult, hogy elváltsa a nagy pénzt, de három személy is elkísérte, nehogy kirabolják a pénzszállítót, be a házba. Az asszony kivette a szekrényből a kis dobozt, elváltotta a pénzt, és vissza is adott 190 lejt, aztán elindultak ki a házból, de milyen is az intelligens ember: a nőt engedték elöl kilépni. Ketten mentek vele a kapu felé, de egyikük hátramaradt, és egy perc alatt kiürítette a dobozt, aztán csatlakozott a többihez. A vásár után úgy búcsúztak, hogy még visszajárnak mézet vásárolni. Az asszony egy új mézes üvegért visszament a házba, és akkor vette észre, hogy a szekrényajtó nyitva, a doboz pedig üres! A jajveszékelés és telefonás a 112-re már késő volt. Azóta is bottal ütik a nyúl nyomát...

Aztán ott van a két székely zászló letörése, letépése és a helységnévtáblánk magyar feliratának háromszori lefestése, mocskolása, egyszer fekete, kétszer piros festékkel. Még jó, hogy a román feliratot nem festették le zöld festékkel! Itt jegyzem meg, hogy az ortodox egyház új székhelyének kapuján már egy éve ott lobog a román trikolór, de ehhez se helyi, se átutazó egy ujjal sem nyúlt hozzá...

Nem folytatom a leltárt, pedig még volna mit írni. És vajon mi lehet az egész útvonalon, a kökösi hídtól Bereckig? Csak még annyit tennék hozzá az év vége előtt, hogy mi annyiban különbözünk az ilyen autós átutazóktól, hogy semmiben sem hasonlítunk rájuk...

N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva