Erdélyi József költő nevével fiatalon találkoztam először, amikor versírással próbálkoztam. Gondoltam, nem lehet valami nagy költő, ha nem hallottam róla. Akkor még élt. Valaki megmutatta néhány versét, elolvastam, s úgy éreztem, mint aki kap egy kisebb pofont, amiért egy ízig-vérig magyar költőről nem tudott semmit. Nagy hirtelen egy életre fejembe véstem: nem azon áll vagy bukik a vers, hogy mekkora feneket kerekítesz neki, inkább pofonegyszerűségében olyan, amilyen, mintha más nem is lehetne. Születésének 122. évfordulója alkalmából azért írok róla, mert agyonhallgatottsága miatt szinte szégyen, milyen kevesen ismerik azok közül is, akiknek írt, pedig egyik legnagyobb huszadik századi költőnk. És ha gyűlölök valamit, az az agyonhallgatás.

Standeisky Éva történész ismertetőjéből idézek néhány sort, aki kevésbé elnéző vele szemben, mint voltak írótársai: Erdélyi Józsefet József Attilához mérhető tehetségnek vélték. Így emlegették: „Petőfi huszadik századi utódja”, „őstehetség”, „népi költő”. A népi írók körébe tartozott. Időnként beléjük is belemart, de ők elnézőek voltak vele szemben. Amikor pedig bajba került, emberi gyengeségére és költői nagyságára hivatkozva menteni próbálták. Amiért egyszer csak emberileg nagyot botlott. Nyilasként elvakultan, mániákusan volt zsidóellenes. A nézeteket különösen megosztó harmincas években a szélsőséges jobboldal elkötelezett híve lett. A világháború idején rendületlenül hitt abban, hogy a magyarok Hitler oldalán győzni fognak, s a háborút követően szélsőséges szociális különbségektől mentes társadalom jön létre. Többször is kapott Baumgarten-díjat, amelyet elherdált. 1933-ban végképp össze­veszett Babits Mi­hállyal. Kijelentette, hogy csak akkor fogad el újabb díjat – Babits a Baumgarten-díj egyik kurátora volt –, ha hat évig megszakítás nélkül neki ítélik, de ezt talán a díj háromszori odaítélése utáni tréfának szánta.

Erdélyi, akkor még Argyelán József, harmadik gyermekként született. Édesanyja, aki elszegényedett magyar kisnemesi családból származott, apja akarata ellenére ment hozzá egy „oláh béreslegényhez”. Úgy érezte, szülei és testvérei nem szeretik eléggé. Édesanyja két fiú után kislányt várt, akit házasságkötési megegyezés szerint saját vallására reformátusnak kereszteltetett volna. (A fiúk apjuk vallása után görögkeletiek lettek.) Egy, a Tanácsköztársaság alatt írott verse miatt majdnem hadbíróság elé került.

Ő maga írta erről: „a dühös bolsik ellenforradalminak találták, de a század nagy része józan volt és antiszemita, mint én, letorkolták a tüzes bolsikat”.

Gyermekkorára így emlékszik: „Apám és anyám között nagy harag volt néha-néha. Olyankor apám megverte anyámat… Apám zsarnok, ő meg lázadó volt… Nevelési, szokásbeli különbségek is feszítették a húrt a két ellentétes lélek között. A faji ellentétet is ezek ébresztették fel bennük. Anyám minden rossz szokást oláh szokásnak tartott apámban, az meg anyám büszkeségét, nagyravágyását tartotta rossz magyar természetnek.”

Sem román-, sem magyargyűlölő nem volt. Hogy az antiszemitizmust mi ébresztette fel benne, rendszerint őt magát idézik: „gyermekkoromban azzal ijesztgettek, ha rossz leszel, elvisz a zsidó”, s felnőttként haragudott azokra a zsidó kiadókra, akik nem adták ki a verseit. Az is lehet, előző életéből hozta az élményt, amikor „száraz lábbal ment át Mózes már a Vörös-tengeren” – mint írta. Később megbánta bűneit és bocsánatot kért. A ló is megbotlik, pedig négy lába van, csak a csúszómászó nem. Ami a szívén, az a száján – ember volt. Aki keresztény, megvan a lehetősége, hogy megbocsássa neki. S magának is, hogy eddig nem ismerte. Ne olvassuk a pár antiszemita versét, de a többit igen, mert sok szépet írt, amelyek irtják a bűnre hajlamos emberben a gonoszt. Képes volt hatni még a legnagyobbakra is, olyanokra, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László vagy Veres Péter. Ők úgy ítélték meg maradandó verseit, lírai újításait, hogy elismerték költői nagyságát. Van, aki úgy véli, ösztönös volt, nem volt elég elmélyedő. Igaz, na és? Ő költőnek született, nem filozófusnak. Az hánytorgat fel ilyent, aki úgy hiszi, belemélyedéssel helyettesíteni lehet a költői tehetséget, s be is bizonyítja: olyan verset ír, hogy nem lehet hibát találni benne. Csak nem vers. „Orrát vájván, mint a vermet, higgye azt, hogy elmerengett” – ez volt a véleménye erről József Attilának is. Hitt a parasztság s az egyszerű munkásember sorsának jobbra fordíthatóságában. Hivatását a nép mozgósításában látta.

Első verseskötete 1922-ben jelent meg, utána 43, az utolsó 2016-banMedvigy Endre szerkesztésében a Hungarovox Kiadónál: Négyszáz vers. Költészete a 30-as években ért csúcsra, akkor kapott háromszor is Baumgartner-díjat. Egy könyvét akkor is betiltották – hogy nehezebben tudjunk eligazodni a korszellemen. Versei a népköltészet egyszerűségével hatnak, átüt rajtuk a társadalmi igazságtalanság elleni lázadás s a hontalanság érzése. Nyelvi humorának ereje is a népi gondolkodásban gyökerezik. Népköltő-próféta szerep jutott az őstehetségnek, a modern ember nyugtalanságával. „Magamhoz is már oly semmi közöm, a földszínen oly idegen vagyok.”

A II. világháború végén Romániába, majd Ausztriába menekült, de hazatért, s 1947-ben feladta magát. Ítélethirdetés előtt semmit nem kért mentségére, mondván, saját lelkiismerete már ítélkezett bűnei felett. Az őt kihallgató tiszt is azt mondta, a legnagyobb élő magyar költővel állnak szemben. A börtönből viszonylag hamar szabadult, felesége kérésére az akkori köztársasági elnök, Szakasits Árpád kegyelmet adott neki. ’55–65 között még négy könyve jelent meg.

Versei joggal várják el, hogy méltó helyén, nagy költőink közt tartsuk számon ezt az ösztönös, kiátkozott, de érdekes és jellemző sorsú embert. 40 éve tette le keresztjét. Lassan nő, soká él.

SZURKOS ANDRÁS