Csordul már a fából a lé,
hogyha szívet vágnak belé.
Sejhaj, ibolyalevél,
bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.
 

Ki vágott kést a szívembe,
hogy könny gyűl a két szemembe?
Sejhaj, ibolyalevél,
 – bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.
 

Tavaszi szél utat száraszt,
minden állat társat választ.
Sejhaj, ibolyalevél,
– bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.
 

Mit is ér, hogy ember vagyok,
ha csóktalan elhervadok?
Sejhaj, ibolyalevél,
– bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

 

Esőcsepp
 

Szerettem nézni az esőt,
hogy issza hő nyáron a föld,
mint lázas száj, repedezett;
szerettem, hogyha úgy esett,
mintha vederből öntenék,
villámlott és dörgött az ég,
féltem, de ha eső esett,
azt néznem olyan jólesett,
hogy a viharral szembeszálltam,
míg el nem állt, ajtóban álltam,
s néztem az égi háborút,
melyben a föld egy hadiút,
holott mihelyt a földre ér,
minden esőcsepp talpra kél;
talpra ugrik, mint égből cseppent,
vagy föld alól bújt hősi nemzet,
millió törpe katona,
 s mintha nem is lett vón soha,
meghal fű-, fagyökerekért, állatokért,
emberekért, a föld színén, az ég alatt
élete csak egy pillanat,
de az a pillanat csodás,
isteni önfeláldozás.

 

Szeretet
 

Szeretem én az eget úgy, ahogy van,
        derűsen, borusan;
szeretem a földet is úgy, ahogy van,
        sárosan, porosan.
 

Nem válogatok sem égben, sem földben,
        sem időben, sem térben;
arravaló, hiszem, hogy térdre essek, –
        arravaló a térdem.
 

Arravaló az út, hogy menjek rajta,
        s hogy ráboruljak holtan,
mint egy ledőlt fa; ne tudja bár senki,
        hogy ki voltam s mi voltam…

Párizsi levél
 

--- részlet ---
Hazamegyek innen, hamar,
nincs itt már keresnivalóm.
Későn szöktem meg, nyáron, nem tavasszal,
pelyhes állal, fiatalon.
Jó volt már, s jó lesz otthon lennem.
Itt égnek forradásaim,
eszembe jutnak Judásaim
és bölcs kételkedő Tamásaim.
S van egy kevés jóemberem,
nem pénzemért, nem boromért,
aki szeret: bolondjó szívemért
s magamhoz hű dalaimért.

Bakonyalján, Ság mezején,
kishantai szabadhegyen,
jó lesz a lármás bulvároktól messze,
sétálni dűlön-ösvenyen.
Ott élni kell s én már nem élek.
Szegény vagyok, szelíd, komoly,
családos ember, szú rág fogamban,
hajamban ritkít már a moly,
halántékom, tarkóm körül
már ezüst fénnyel csillog a dér,
ott rejtsen el már az avar,
ott jöjjön nagy hódunyhákkal rám a tél!