Különben legjobb, ha a szárazföldi közlekedési körülmények miatt az ember nem akkor nap megy Bukarestbe, mikor repülőre készül szállni, hanem legalább egy nappal korábban, mert ha csak fél nappal indul hamarább, nem biztos, hogy eléri gépét. Ha ez még sokáig így megy, egy héttel az otopeni-i indulás előtt kell otthonról elindulni.

A fapados járat nem drága, de olcsó húsnak híg a leve és olcsó járatnak nagy a késése, így várakozás közben volt idő gondolkodni a világ nagy problémáiról, annál is inkább, mert került még egy szentgyörgyi útitárs, aki hasonló gondokkal küszködött. Felvetődött többek között egy kérdés, hogy miért veszít a szentgyörgyi Sepsi OSK gyengébb csapatokkal, és hogyan győz le sokkal erősebbeket? Én menet közben rájöttem a dolog nyitjára, rögtön fel is hívtam egyik ismerősömet, aki otthonosan mozog futballberkekben, és felszínre hoztam a titkot. Szóval az történik, hogy a Sepsi a nálánál gyengébbeknek eladja a meccset, az erősebbektől meg megveszi. A bundázás végül is megmagyarázható a nálunk dúló télies időjárással, mert amilyen telek szoktak lenni errefelé, a játékosoknak februártól, valószínű, bundában kell játszaniuk. Éppen a Concordia Chiajna elleni meccs előtt voltunk pár órával, és felismerésem bejelentése után már senkinek nem volt bátorsága eladni a mérkőzést a gyengébb csapatnak, így győztünk három nullára.

Végre felkászálódtunk a gépre, de a bejelentett félórás késésből két óra lett. Jegyem egy fiatal hölgy mellé szólt, akinek két órája lett volna a düssedorfi járat landolása után átszállni egy Drezda felé tartó gépre. Volt néhány ötletem az ilyen helyzetek orvoslására, amelyeket megosztottam vele. Először is, le kellene fizetni a pilótákat, hogy csapjanak a lovak közé. Célra- és úti célhoz vezetőbb lenne, ha eltérítené a gépet, hogy az Düsseldorf helyett egyenesen Drezdában szálljon le. Sajnos, a pilótafülkéket zárják, és az elképzelés füstbe ment. Kerültek jobb megoldások, csak azokat is hamarabb kellett volna végrehajtani. Legegyszerűbb, ha az ember vesz egy olcsó telefont, vagy kér egyet ismerősétől, aki később bejelenti, hogy azt már korábban ellopták, és a delikvens felhívja a légitársaságot azzal, hogy bomba van a járaton, majd elhajítja a készüléket. Amíg átvizsgálják a gépet, az minimum két óra, és így elérheti a csatlakozást.

Minél többet utazom repülőn, annál jobban irtózom a repüléstől, mert bizony hallani olyanról, hogy terroristák bombát helyeznek gépre. Bár, mint utánanéztem, annak esélye, hogy bomba legyen a fedélzeten kb. egy az egymillióhoz. Annak viszont, hogy kettő legyen, már egy a milliárdhoz. Ezért legjobb, ha az ember visz magával egyet, amit nem hoz működésbe. Így morfondírozva elrepült az idő és a gép. Az előzetes egyezség úgy szólt, hogy telefonon egyeztetünk arról, melyik kijáratnál találkozunk családtagjaimmal. Bár már okozott meglepetést a telefon, mert kiderült, hogy a Digi RDS-RCS-nél jelezni kell, ha az ember külföldön is használni akarja (Roaming), ami kissé érthetetlen, mert egységes árakat szabtak meg az unión belüli mobiltelefon-használatra.

A szolgáltató elnevezés nem onnan jön, hogy az kiszolgál valakit, hanem az ember annak van kiszolgáltatva.

De azt mondták, semmi aggály, csak a határátlépés után ki, majd újra be kell kapcsolni, és máris újfent telefon a telefon, és működik. Szóval én csak leszállás és csomagkivétel után indítottam el újra, mire azt írta ki, hogy nincs a hálózatra kapcsolódva. Ma, mikor mindenki mobiltelefonját vakarja, míg a műkörme is elkopik, én a fejemet vakargattam, és lyukat nyomtam a képernyőbe, mire rendületlenül válaszolta nekem az előbbi szöveget. Ha tízszer próbáltam hívni a számot, százszor válaszolta, hogy nem lehet. Mint később kiderült, családtagjaim is hívogattak, mert ötszáz méteren négy kijárat van, persze én találtam egy rövidítést az erdőn keresztül, és nem annál érkeztem, amelyiknél vártak. Odáig fajult a dolog, hogy a nevemet még a hangosbemondón is beolvasták egy japán név előtt, de arra én sajnos nem ismertem rá. Közben szorgalmasan kezdtem keresni egy információs pontot, ahol elsírtam bánatom, mutattam telefonom, és kértem, hogy hívjanak fel nekem egy számot szolgálati készülékükről. Gyanakodva méregettek, s nem hívták, csak jó tanácsokat adtak, hogy hívjam az ország előhívó száma nélkül stb. Valószínű, azt gyanították, hogy ha hívják az adott számot, azzal egy atombombát hozhatnak működésbe. Közben a kijárat és a barikád másik oldalán hozzátartozóim harcoltak, minden rosszra gondolva.

Került egy román hazánklánya, aki roppant jó indulatot mutatva még a légikisasszonyokat is felhívta, és megérdeklődte, hogy nem lett-e valaki (mármint én) rosszul a gépen? Talán még azt is elképzelték, hogy repülés közben kiszálltam, mert Bukarestben még megvoltam, felszálltam és Düsseldorfban nem lelnek sehol. Mindent feltételeztek: hogy leütöttek (de miért?) vagy elraboltak, bár gyanították, hogy azért olyan sokat nemigen érhetek. (Vajon kifizették volna-e a váltságdíjat???) Az egyik információnál azt is sejteni vélték, hogy tán már otthon vagyok, amit kizártak hozzátartozóim, mert egyrészt Kölnbe kellett volna mennünk (még 50 km), ahová most költöztek, másrészt még a címüket sem tudtam, mivel csak a modern technika segítségével értekeztünk. Végül sikerült találnom egy jóindulatú reptéri alkalmazottat, aki felhívta a számot, és kb. két perc múlva, egymásra találtunk a családdal, épen, egészségesen, bár kissé idegesen.

Mások okulására még elmondom, hogy másnap a DIGI-vel saját zsebem kárára lebokszoltam még egy meccset, ami időben fél óra lehetett, amíg sikerült emberrel beszélnem, mert addig egy robot mondogatta, hogy nincs operátoruk és közben zenélt nekem. Aztán mikor kontaktust létesítettek egy hölggyel, az szorgalmasan magyarázta, mit kell tennem, amire persze nem voltam képes. Majd azt tanácsolta, vegyem ki a SIM-kártyát, s tegyem vissza. És lőn, megtörtént a csoda, működött az a fránya telefon. Aztán itthon már csak hab volt a tortán, hogy Bukarestből Cheián át hoztak haza, mert Predeálon át állítólag csak gyalogtempóban haladt a forgalom.