Faluregények, újságriportok és az öregek elbeszélései adnak hírt az ősi életforma és a szövetkezetesítés tragikus konfrontációjáról. A kollektivizálást végrehajtók túlbuzgósága és a helyi vezetők nemegyszer önkényes, erőszakos módszere – akiket gyakran csak a kitűzött munkaprogram kivitelezése, és nem a falu lélektana érdekelt – még inkább kihívta a parasztság ellenállását, és növelte bizalmatlanságát; útjába állt minden újító törekvésnek. Súlyosbította a helyzetet az a tény is, hogy a frissen alakult termelőszövetkezetek törzsgárdája olyan elemekből tevődött össze, akik a falu munkaközösségében addig nem vettek aktív részt: agrárproletárok és demagógok. Ugyanakkor a termelőszövetkezet sem teljesíthette kitűzött vagy beígért feladatát, mert hiányoztak a létalapját garantáló szakemberek. Erdélyben már régen nem volt nagybirtok, a parasztság alig ismerte a földesúr és zsellér viszonyából adódó keserű történelmi tapasztalatokat, mint például Magyarországon. Nem volt földosztás ilyen értelemben, tehát értelmetlennek látta a kollektivizálást is, ami egyelőre semmi előnyt nem jelentett, de aminek a hátrányait máris saját bőrén érezte. Nem voltak meg tehát még sem a lélektani, sem a gyakorlati feltételek ahhoz, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése kitűzött célját elérhesse, tudniillik a törpebirtokok nagyüzemmé való átalakítását és a termelőképesség ütemesebbé való tételét. Sőt, a várt átalakulás a kollektivizálási folyamat csaknem teljes lezárulása és a termelőszövetkezetek összevonása után (1962) sem következett be olyan mértékben, mint ahogyan a prognózisok szóltak.

Közben kiderült, hogy a tervek megvalósítása nem is annyira a parasztság konok ellenállásán – mely időközben megtört –, hanem elsősorban a termelőszövetkezeti vezetők érdektelenségén és szakmai felkészületlenségén múlik.

Ehhez járult még a modern mezőgazdasági felszerelés hiánya. Olyan tényezők, amelyek befolyása alatt a falusi mezőgazdálkodás hatékonysága még az állami mezőgazdasági üzemek termelési színvonalát sem érte el. Így azután egyrészt a mezőgazdasági munkától való elkedvetlenedés, másrészt bizonyos fokú gépesítés következtében, elkezdett növekedni a falusi munkanélküliek száma és rövidesen tekintélyes számú agrárproletáriátus, agrár népfölösleg képződött a falvakban. Ugyanebben az időben a kelet-közép-európai államok programra tűzték az iparosítást és a nemzeti jövedelem tekintélyes részét erre fordították, ami egy új társadalmi és foglalkozási átrétegeződés kezdetét jelezte a falu társadalmában. Hatása elsősorban a munkaerők tartalékát, a falvakat érintette; közvetlen módon, a mezőgazdaság még meg sem szilárdult új termelési rendjét. A magántulajdon elvesztése, illetve a termelői önállóság korlátozása és a mezőgazdasági jövedelmek általános romlása után, a mezőgazdasági munkában sem érdeklődést, sem örömet nem találó parasztot lelkileg nem kötötte többé semmi a falujához, és kezdett az új kilátásokat ígérő ipar felé tájékozódni. Ezzel az ősi paraszti életforma, a falu eddigi társadalma bomlásnak indult. A zárt közösség, a falu eddigi szigorú homogenitásában megbomlott, és egy eddigitől eltérő értékrend kezdett kialakulni. A falu kilépett régi zártságából, évszázados mozdulatlanságából, és elindult egy új folyamat,  amelynek kihatásai egyelőre még beláthatatlanok, s amely nemzetiségi szempontból talán a legmeggondolkoztatóbb tünet.

A falusi munkanélküliek, az úgynevezett agrár népfölösleg legnagyobb része olyan mezőgazdasági vidékről rekrutálódik, ahol még egyáltalán nincs, vagy lassú ütemben folyik az iparosodás, ahol helytelen tervgazdálkodás folyik és gyenge a javadalmazás, továbbá a mezőgazdasági peremvidékekről, ahol a szegényes termőtalaj nem tudja eltartani a lakosság egy részét; egy kisebb része pedig olyan helységekből, amelyek a különböző területi átrendezések alkalmával több ízben megyét cseréltek, ősi vidékükből kiszakítva, közgazdasági és művelődési érdekkörükkel merőben ellentétes megyékhez kerültek. Ilyen esetekben az iskoláztatás, ingyenes orvoskezelés és más szociális körülményekből származó nehézségek, de nem utolsósorban a hovatartozás bizonytalansága kényszeríti a lakosság nagy részét az elvándorlásra.

A szociológia, a társadalom természetes mozgásától eltérő jelenséget, a lakóhely- és foglalkozásváltoztatást társadalmi mobilitásnak (social mobility) vagy rural exodusnak, a falusi tömegeket sodró belső vándorlásnak nevezi.

Az iparba való törekvés, illetve az elvándorlás okozta társadalmi mobilitás háromfajta foglalkozási kategóriát alakított ki a falu társadalmából: az ingázót, aki naponta megy városi vagy iparövezeti munkahelyére és megy vissza falujába; akik munkavállalás okából hosszabb időre elhagyják a falut, de visszatérnek; végül, akik egészen kiszakadnak a falu életéből, azaz elvándorolnak.

Az ingázás elsősorban azokat a falvakat érintette, amelyek fekvésüknél fogva az ipar vonzáskörébe kerültek. Egyes ipari központok hatósugara – főként olyan irányba, ahol kevés ipar van – rendkívül messzire kiterjed. Vannak olyan ingázók, akiknek az ingázási ideje 5–6 óra. Brassóba például a Székelyföld legtávolabbi vidékeiről is érkeznek ingázók, ami legalább egy félnapos útnak felel meg. A székelyudvarhelyi cérnagyár dolgozóinak ötven százaléka ingázó, éspedig 20 százalék a közeli, 80 százalék a távoli falvakból.

Távolról érkező ingázók, akik naponta átlagban 40–50 kilométert tesznek meg, munkán kívüli idejük nagy részét vonatokon vagy autóbuszokon töltik; már nem vesznek részt – legalábbis a régi értelemben nem – a falu életében, ami súlyos társadalmi problémákat vet fel. Vannak falvak, ahol a férfilakosság 70–80 százaléka ingázó vagy városban dolgozó. Kapcsolatuk a falu közösségével meglazult, ha még nem is halt el. A férfi, aki ideje nagy részét munkahelyén, városban vagy utazással tölti, még nem szakadt ki teljesen a falu közösségéből: felesége legtöbb esetben a mezőgazdaságban dolgozik, és ő maga is néha részt vesz a mezőgazdasági munkálatokban, de a termelőszövetkezetekben dolgozó asszonyok száma általában már meghaladja a férfiakét. A fő gondok azonban a kulturális nevelés körül vannak. A nagyobbára fiatal évjáratokból álló (átlagban 25 éven aluli) ingázók csaknem teljesen kirekednek az iskolán kívüli népnevelésből, és munkahelyükön sem tudnak részt venni a művelődési-önművelési tevékenységben. A falusi műkedvelés, a népnevelés egyik fontos tényezője, teljesen az ingázás függvényévé vált, időben és kivitelezésben ehhez igazodik: felületesebb és rövidebb időre szabott. A problémát súlyosbítja, hogy például az 1000–2000-es lélekszámú falvakban nincsenek állandó népnevelők. Az oktatás és művelődés munkáját legjobb esetben a városból falvakba ingázó tanárok és más értelmiségiek végzik, és nem a falu népével együtt élő vezetők. Az ingázó nevelők nem ismerik eléggé a falu művelődési problémáit, az ingázókkal meg éppen kevés a kapcsolatuk. Ezenkívül a pedagógiai főiskolákon sem részesülnek kellő népnevelői kiképzésben.

(1976)

(folytatjuk)