Nem most, életműve betetőzéseként keres a mindenséggel szövetséget Lászlóffy Aladár, amint egyik késői versében, az Erdélyi szép szó 2006. évi kötetében olvasható Mindentudás címűben mondja, hiszen ő induló, beérkezett és érett költőként-írástudóként egyaránt e szövetség építése jegyében gondolkodott és alkotott, s ebből kifolyólag otthonosan mozoghatott lírai alanya, az egyetemes történelem helyszínein és időmélységeiben. Az egyetemesség mint a Lászlóffy-költészet talán legfőbb jegye nem szólamként hangzik el verseiben, nem külsőségként jelenítődik meg, hanem természetes lírai viselkedésmód, lévén hogy eleven és szerves kapcsolatként fogta és fogja fel a lírai hős és a nagy egész közötti viszonyt, ami tulajdonképpen a József Attila-i ,,mindenséggel mérd magad"-igény versbeni megvalósítása.
A teljesség igézetében alkotó Lászlóffy már költőként való beérkezésekor, az 1960-as évek első felében olyan pozíciót választ a lírai alany számára, amely lehetővé teszi a történelem és az emberi létezés egészben látását és láttatását. Tételesen is megfogalmazódik a lírai énnek ez a történelemre való szellemi és lelki ráhangolódása: ,,Csupa nosztalgia minden emberi élet nekem. / Elmúlnak a korok, egymás után — / és én nem tudok betelni… / De milliárd színhelyen szemmel / tartom a történelemlakót." (Színhelyek) Nem sokkal később aztán, a Képeskönyv a vonalakról című kötet (1967) verseiben már a megvalósult sajátos történelem- és világlátással találkozhatunk, például a Bulevárd Termopilé című költemény esetében: ,,A háború áll. S mint a gátat a felgyűlő víz, úgy szorít a perzsa: / az idő, az elmaradottság, a rák és a gyarmati lét. / De a hátországban valahol Beethoven komponál, / Menuhin gyakorol, / épül a körutak orma, három fiad van, / várnak a tengerpartok, és kedvesen fogad a föld be."
A bölcsességgé érett tudás és az indulat ereje vezérelte a költőt, amikor az emberségért, a világban létező ellentétek feloldásáért, illetve a történelem egységének megtartásáért szállt síkra a huszadik század ,,délutánján", egy olyan szakaszában a történelemnek, amikor durva hatalmi gépezetek éppen a történelemtől, annak üzeneteitől akartak elzárni egész nemzeteket, az egyéni és közösségi emlékezet és a kultúra folytonosságát kísérelték megszüntetni. Amint írja: ,,A kezem nyújtom mégis, értelmem két kezét, / kötni a világ végét s a világ kezdetét." (Szövetségek — Lánc) Aztán később az esszéíró is hallatta szavát, az értékek szövetsége kapcsán például, sőt, 1988-ban, a romániai diktatúra elviselhetetlen nyomása alatt egész kötetnyi esszét adott közre Szövegek szövetsége címmel. A címadó írásban világosan beszél Lászlóffy a szellem természetes építkezéséről, ami viszont már-már lázításnak minősült az adott körülmények között, ahol egyének, nemzetek és kultúrák közé tendenciózusan kizárólag a bizalmatlanság falait építették elvakult hatalmak évtizedeken keresztül.
Most, a pálya betetőzésekor emlegetett szövetség a mindenséggel tulajdonképpen a költő végső számvetésének is tekinthető, de erről a pontról visszafelé elindulva felvázolható az egész életmű egyik fő karakterisztikuma, illetve alkotójának, e jeles kortárs írástudónak egyik, a szövetség gondolata jegyében álló alaptörekvése is.
