A Szent Korona különleges eszmeiséggel bíró ereklyénk, a magyar nemzet és államiság kiemelkedő jelentőségű szimbóluma. Sok évszázados históriája folyamán legfőbb nemzeti kincsünket gyakran használták különféle célokra, menekítették háborúk vagy trónviszályok során.
Rendkívüli kalandokkal tűzdelt sorsa összességében jól jelképezi a magyar állam több mint ezeresztendős viharos történelmét. Bármennyire hihetetlen, külföldről való hazatéréseit még nem tárta fel szisztematikusan a magyar történetírás és koronakutatás...
Az elmúlt esztendők legfrissebb vizsgálatai alapján a Lendület Szent Korona Kutatócsoport vezetője koronánk eddig ismert tizenegy hazatérését mutatja be és teszi mérlegre. Négy ízben a középkor folyamán (1205, 1242, 1305, 1463), öt esetben a kora újkorban (1608, 1664, 1687, 1712, 1790), végül két alkalommal a 19–20. században (1853, 1978) került vissza a becses ereklye. Voltak más, ideiglenes hazatérései is: az 1551 őszén I. Ferdinánd király (1526–1564) bécsi udvarába szállított magyar koronát 1563 szeptemberében előbb fia, Habsburg Miksa, majd 1572 őszén Rudolf főherceg koronázására vitték Pozsonyba – az akkori magyar fővárosba –, a ceremóniák után azonban a felségjelvényeket újra visszavitték a bécsi császárvárosba. Ezért számolunk összességében tizenegy hazatéréssel a tizenhárom helyett.
A magyar korona első ,,elorzása” 1205. április 17–25. körül történik, amikor Imre király özvegye, Konstancia királyné Székesfehérvárott magához veszi, és gyermek fiával, III. László királlyal Ausztriába indul. Mivel a gyermek király május első napjaiban elhalálozik Bécsben, Péter választott győri püspök a magyar koronával és III. László holttestével visszaindul Székesfehérvárra, ahova május 9–10. körül érkezik. Így a Szent Korona első, alig másfél hónapos külföldi útja végén visszakerül Székesfehérvárra, ahol a költekező, nagy birodalom vízióját élő II. András tavaszutó havának 29-én megkoronáztatja magát. Az Aranybulla kibocsátója több mint harminc évig uralkodott; 1235. szeptember 25-én halt meg, IV. Bélára (szervezőmunkája miatt második honalapítóként is emlegetett királyunkra) hagyva a trónt és a koronát, aki három és fél évtizedig viselte...
Ez volt a kezdet. A végét is részletesen tudjuk már a történetnek. A Szent Koronát és a hozzá tartozó ékszereket a szovjet hadsereg elől menekülő nyilasok – konkrétan Szálasi Ferenc – parancsára a Magyar Királyi Koronaőrség vitte német területre, a mai Ausztriába. Mattsee mellett 1945. április 26-án a Szent Koronát, az országalmát és a jogart egy kettéfűrészelt olajoshordóban elásták, majd május 7-én már csak a kardot tartalmazó, lezárt katonaládát átadták az amerikai hadseregnek. Pajtás Ernő ezredes, az egység parancsnoka azt állította a vallatótisztnek, hogy a koronaékszerek mind a ládában vannak. Amikor az amerikaiak Gömbös nyilassá vált fiától (aki Szálasi szárnysegéde volt) megszerezték a láda kulcsait, kiderült, hogy csaknem teljesen üres. A koronát és a másik két nemzeti ereklyét július 24-én ásták ki, és másnap dél körül Augsburgan egyesítették. Egy másik amerikai egység eközben a salzburgi érseknél megtalálta a palástot és a Szent Jobbot, I. Szent István királyunk mumifikálódott jobb kezét...
A magyar Szent Korona eddigi utolsó hazatérésére 1978. január 6-án került sor, miután leghosszabb ideig volt távol Magyarországtól: 33 évet töltött Amerikában. A koronázási ékszereket 1953-ban szállították az Egyesült Államokba, és az amerikai nemzeti aranykinccsel együtt őrizték Fort Knoxban. Kádárék mindent megtettek azért, hogy az ereklyék hazakerüljenek; élénk belpolitikai viták és kétoldalú tárgyalások után végül Jimmy Carter, az Egyesült Államok akkori elnöke döntött a visszaszolgáltatás mellett.
A budapesti országházban kiállított és gondosan őrzött koronázási kincseinket az elmúlt évtizedekben több millió bel- és külföldi látogató csodálhatta meg és nemzedékek magyarságtudatát erősítette meg.
