BÚÉK – s egészség? Lehet köszönömmel rövidre zárni a találkozást, de célravezető humor fedezékéből óvni a derűt, örök optimizmussal menteni a menthetőt, ha repedt tojásnak folyik a fehérje, szavakkal, imigyen: áll a bál, nem húzták be még a csárdást, megkönnyeztetjük a gyíkot. Ebből tudja, nem vagy jobban, mint ő, ami megnyugtató. Elmenőben: minden szamár maga érzi a terhét.

Egy kormány esetében ez nem így van. A végét járó évben „betette az ajtót” Bukarestnek a lavinát elindító négy szövetséges város. A vezér nagy hirtelen lázcsillapító után kapott – pénzígéret – kézmozdulatából úgy tűnt, mintha kipipálta volna a kérdést, mint bármely hétköznapi történést. Csakhogy itt „eseménnyel” állunk szemben, horderejében a „régió” még a nyugdíj-ügyön is túltesz, a városok régiók nevében szólaltak fel. A román „hazafiak” hátsó gondolatot látnak benne, ami rendszerint előre megfontolt szándékot takar. A területi integritás és a határok sérthetetlensége nyilall beléjük. Megértjük aggodalmukat, amint  Mórickát is, ő már ilyen, mindenről „az” jut eszébe.

Itt most emberekről van szó, akik nemcsak élni, hanem jól akarnak élni. Aminek köze van az uniós pénzekhez, azok lehívásához és észszerű felhasználásához. Az unió már a kezdetektől felfigyelt a régiókban rejlő lehetőségekre és ösztökélt, vegyük észre a közösködés előnyeit. Észrevettük és eltökéltségünkről biztosítottuk. Akkor gyertek mind! Beléptünk egyszerre. Nem láttunk át jól a szitán, ki gondolta volna, hogy az unió is leszarhatja a kalapács nyelét, neki is voltak hátsó gondolatai, melyeket a profit termékenyített meg és a pénzlogika szült.  Eltelt néhány rövid év, s a kérdést nem úgy teszi fel, hogy jó-e a közös, hanem hogy csak így jó!

Hurokba dugtuk a fejünket, s most el kell döntenünk, hogy a közösködésnek hol a határa.

Nemzetállamokból álló Európát akarunk-e, vagy nemzetállamok fölötti, migránsokkal elárasztott, kifingó kontinenst. Válogathatunk. A pénzemberek eldöntötték és idegesen várják a májusi uniós parlamenti választásokat. Mindent megtesznek a tömeg manipulálásáért, s ez nem is olyan nehéz a liberalizmus-fertőzte jóléti államok lakossága köreiben. Európa népéé az utolsó szó. Ha bízunk a demokráciában és a népben.

Megjegyzem, e sorok írója nem bízik a kitalálói és alkalmazói által is megcsúfolt liberális demokráciában, s addig nem is fog hinni, amíg nincs két egyforma ember, csak két egyenértékű szavazat. Csak és kizárólag a számok demokráciájában hisz. Mégis elmegy szavazni, hisz tudomásul veszi, benne él, százmilliókkal együtt, s amíg a szabályait meg nem változtatjuk, addig érvényesnek kell tekintenünk. Szabályosan szeretnénk legyőzni politikai ellenfeleinket, amire most történetesen nagy az esély. (Más kérdés, hogy viszolygásunkat növeli a szóbeszéd, miszerint a cápa nem eszik embert, de azért nem lehet bízni benne.)

A fejlett nyugat-európai országok népei kicsit későn térnek észhez, későbben, mint mi, keletiek, akiknek alkalmunk volt belekóstolni a kommunizmusba is és megízlelni, milyen édes gyümölcs a torma. A jelek és az események azt mutatják, hogy a nemzetek feletti egyesülés hívei okkal nyugtalankodnak, mert arra mérget  vehetnek, hogy jelenlegi uniós parlamenti többségük nem marad meg. Ha nem is kétharmados többséggel, de a nemzetek Európájának a hívei lesznek többségben. És akkor nő a remény megállítani az öngyilkos folyamatot, amelybe az unió potentátjai belesodorták a kontinens őslakosságát. Ezért kell minél több liberálist elkergetni Brüsszelből.

Én is belesodródtam a szószátyárkodásba, s most látom, a cikknek is vannak határai és egy két mondatnál több nem fér bele. Egy másik írásban próbálok érvelni, hogy miért kell támogatnunk az egyesek által már-már szakadároknak minősített, de valójában a bukaresti centralizáció ellen fellépő régiókat. Most csak annyit, hogy végre eldől, Bukarestnek van-e  országa, mellyel azt csinál, amit az esze felér, vagy az országnak van fővárosa. A Székelyföld történelmi tájegység, már csak ezért is a régiók minél nagyobb fokú önállóságát támogatjuk. Olyanok vagyunk, mint a tevék a sivatagi utasok számára, ahol minden cseppért kár. „Ne köpj, szükséged lehet még rá.”

A székely egyik eszével szívesen adná a voksát a nemzetállamok Európájára, de itt van a nemzetállami álmokat dédelgető Bukarest, így másik esze azt mondja, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Jobb ha eltekintünk most ettől, és bízunk abban, hogy az unió májustól kezdve más lesz, mint amilyen ma, s Románia vagy rájön, vagy rákényszerül, hogy változnia kell.

Ha a nemzetek feletti Európa netán megvalósulna, Bukarest is megtudná, mit jelent harcolni az önrendelkezésért. Az unió nem vele puszilkodna, hanem a színesekkel. Akkor lenne független  nemzetállam, amikor a malackonda lépésben megy haza.