Napjaink legelvakultabb ideológiája a női dicsőség ünnepelésében tobzódik. A szexuális zaklatással kapcsolatos átnevelő programok hatására hajlamosak vagyunk feledni, hogy a férfi továbbra is ragadozóként lép fel a nővel szemben, s e tényen nem változtatnak a biogenetikai manipulációk. A változást igazából a nők sem akarják.
Bizonyítékként vessünk egy pillantást napjaink úgymond nagy embereinek szexuális életére, azokra, akik a demokráciákban, a jobboldali diktatúrákban vagy a totalitárius rendszerekben gyakorolják a hatalmat. E téma felvetése nem puszta szeszély, hiszen része a szociológiai kutatásnak, mi több, a politikának is. Ha mellőzhetnénk szerencsétlen korunk szigorú puritanizmusát, betehetnénk e témát az iskolai tankönyvekbe, vagy – jobb híján – olvashatnánk egy kapzsi nőnek, Simone de Beauvoirnak A második nem című könyvét.
Ne foglalkozzunk egy XV. Lajos, egy Napóleon már-már történelem előttinek tűnő szerelmeivel. Akkor még gyönyörű stílusról beszélhettünk, mert a férfiak hímneműek voltak, a nők meg örök nők. Ne vesztegessünk szavakat VII. Eduárd walesi hercegre sem, aki a párizsi szalonokban forgolódott szívesebben a puritán Anglia helyett. Inkább azokra a hatalmasságokra vagy félhatalmasságokra vesztegessük a szót, akik a baráti országokban tett hivatalos látogatások idején elvárták, hogy bizonyos számú „kis erényű” hölgy legyen a társaságukban minden nap vagy inkább minden éjjel. Emlékszem New-York város protokollvezető hölgyének felháborodására, amikor felidézte nekem, hogy az iráni sah látogatásakor a kísérete egyik tagja követelte főnökének a női magánszolgáltatásokat. „Mit képzel rólunk?”, emelte fel a hangját a hölgy. „Nálunk ilyesmit nem tesznek.” Azaz másként teszik, ezt tanúsítja a nagy ragadozó, John Kennedy magatartása, de Bill Clintoné is, ha hinni lehet azoknak a híreknek – amelyekben igazából senki sem kételkedik.
Amit a sah demokratikusan, azt Brezsnyev totalitáriusan űzte. Budapesti, varsói – sőt teheráni (!) – tartózkodásai kivételes alkalmak voltak a kis hölgyeknek. Ez utóbbi elődje, Nagy Péter is értük reklamált Nyugat-Európa fővárosaiban. A nyitással, vagy ahogy mondani szokták, a totális rendszer megszűntével, azok a szokások, amelyek felháborították a New-York-i protokollfőnök-asszonyt a normális nulla fokról 100 fokra hevültek. A kommunista rezsim emlékírói megörökítették az elképesztően aljas kremli orgiákat, amelynek főszereplője inkább Berija és Vorosilov volt, mint Sztálin, akinek többnyire máshol jártak a gondolatai. És persze ott volt a jegyzetelő Mikojan is. A KGB főnökének, Berijának a parancsára alkalmanként háromnapos orgiára hoztak lányokat, amelynek végén olykor el is tüntették a partnertanúkat.
Nem sokat beszélnek Nicolae Ceaușescuról, akit – úgy tűnik – a felesége rövid pórázon tartott, de annál többet Nicu fiáról, akit nem zavart az, hogy a fogyasztók szeme láttára erőszakolt meg felszolgáló lányt! Majdnem minden meg volt engedve Zeusznak (noha Homérosz beszámol Héra haragjáról), de még az istenek apja és királya is álruhában, settenkedve kereste a kalandot. Nem így Mao – akit hízelegve sztároltak a leuveni egyetem kongresszusán, miközben épp tombolt Kínában a kulturális forradalom –, aki Chicagóban élő orvosa szerint furcsa dolgokat művelt. Öregedő korában a palota táncos lányaiból rendelgetett fel magának, és az erőszak előtt a háziorvosa mágikus italát döntötte magába. Asszonya – aki hozzá hasonló szörny volt – szemet hunyt, mert felséges ura szabad kezet adott neki a politikában. Íme a páros, amely előtt leborult (a porban fetrengett) a nyugati entellektüelek osztálya, élén a kétfejű szörnnyel, Sartre-Beauvoirral. Kim Ir Szen aranyalmája sem esett messze Mao fájától, hiszen a szó szoros értelmében volt apja az észak-koreai nemzetnek.
Ilyen apró sztorik után az ember alig merészel áttérni a jobboldali diktátorok ügyeire. Mint minden respektált olasz férjnek, Mussolininek is voltak szeretői, akik közül a történelem egyet tart számon: Clara Petaccit. Ő annyira ragaszkodott a ducehoz, hogy osztozott vele a halálban, azaz a kivégzésben. Az óceán túlsó partján Juan Perón sem vetette meg a nőket, különösen, ha fiatalok voltak, és egy egész kampányba kezdett, hogy meghódítsa Nellidát, aki akkor csak 14 éves tanuló volt. Kapcsolat lett a vége, amelyet Perón maga jelentett be a szülőknek.
Velük ellentétben Franco példás családfő volt, Pinochet szintén, és Salazar meg nőtlen, amolyan laikus szerzetesféle. E tulajdonságokat nem vallhatják maguknak napjaink európai államfői, legyenek koronázottak vagy szimplán csak „istenítettek”. A probléma tehát rosszul van felvetve. (Nem itt van a kutya elásva.) A férfiak ragadozóak maradnak – nyíltan, vagy rejtőzködve, női jóváhagyással vagy anélkül. S az egészben az a legmegrendítőbb, hogy a marxizmus az imádott vezetőiben megtestesülve a legaljasabb kizsákmányolást hajtotta végre: a nő kizsákmányolását a férfi által! Miközben a „népnek” toronyórát ígértek láncostul! Azok a kínai iskolás lányok, akik Mao elé zarándokoltak, nem tudták, hogy a Nagybácsi apró disznószeme már az ágyába válogatja őket. Soha embernek ember általi kiszolgáltatottsága nem hanyatlott ilyen mélyre – kivéve persze a nyugati liberál-kapitalizmust, ahol a gyermekek szexuális kizsákmányolása – például videós eszközökkel – az egyik legjövedelmezőbb üzlet. És történik mindez akkor, amikor a hivatalos humanizmus kihirdeti a „gyermekek évét”, majd a „családok évét”.
MOLNÁR TAMÁS
(Az Action Françaises-ben francia nyelven megjelent írást magyarra fordította S. Király Béla)
