A probléma nem azzal kezdődött, hogy a villanyórát kiköltöztették az utcára, amit nem tartok rossz ötletnek, bár rondítja az utcaképet, s mint utólag kiderült, bosszúságforrás is a javából – kezdi panaszosunk. Valamikor a decemberi ünnepek előtti napokban történt, hogy délelőtt otthon akadt dolga, leült a számítógép elé, ám alig pötyögtetett be két számsort, elvették a villanyt. Már-már csúnyát mondott volna félhangosan, mert úgysem hallja senki, amikor észrevette, hogy a szomszédban valamilyen elektromos szerszámgép rendületlenül dolgozik. Panaszosunk valamicskét konyít a villanyszereléshez, azonmód rájött, hogy nem az áramot vették el, hanem a főbiztosíték égett ki. Mint minden rendes háztartásban, nála is van a polcon pótalkatrész mindenféle fogyóáruból, vette hát a megfelelőt és kicserélte. De áram nem lett a házban. Na, ez is valami selejtes holmi, gondolta magában, és – mint említettük, panaszosunk rendelkezik villanyszerelői alapismeretekkel – gyártott házilag biztosítékot: négy szál vékony rézdrót, az körülbelül megfelelő ampererősséget ad, kupak alul-felül rákoppintva, és máris kész a boltinál biztosabb alkatrész. Helyére is csavarta, nagyon büszkén szaktudására – de áram csak nem lett a házban. Na, itt elakadt emberünk. Nincs más hátra, mint előre, itt telefonálni kell, gondolta, amitől valójában csak azért ódzkodott, mert tartott tőle, a hibabejelentőnél épp azon a nyelven szólnak hozzá, amelynek ismeretével eléggé hadilábon áll. De azért előkeresett egy villanyszámlát, mély lélegzetet vett, és készült tárcsázni a papirosról leolvasott számot – amikor mégis felcsillant a remény utolsó sugara: nézzük csak meg az utcára kiköltöztetett villanyórát! Az elgondolást tett követte, és azon módúlag ki is derült a turpisság: valaki azzal szórakozott, hogy lekapcsolta az ottani biztosítékot. Panaszosunk felemelte a védőablakot, felkattintotta az automata biztosítékot – és lett áram a házban. No, nem fog velem senki szórakozni, lakatot teszek én arra az ablakocskára, mondta magában, és levett a polcról egy kisebb méretű csüngőzárat, kissé megolajozta, hogy az időjárás viszontagságainak jobban ellenálljon, majd rákattintotta a műanyag ablakocskáról kilógó fülre. Ekkor az egész a kezében maradt. Panaszosunk, amint mondja, nagyon bambán állt ott, markában a leesett szerelékkel, nézett jobbra, nézett balra, lélek sincs az utcán, nézett felfelé is, de onnan sem kacsintottak vissza rá biztatóan. Reményvesztetten kullogott be a házba: mégis telefonálás lesz a vége, dünnyögte maga elé, de gyorsan fel is vidult: majd az ünnepek után. Szalmaszálnyi vigasz ugyan, de mégis menekvés, székely embernek egész lélegzetvételnyi.

Elteltek az ünnepek, panaszosunk meg is feledkezett a minapi kellemetlenségről, amikor az új év másodnapján ismét elvették a villanyt. Ekkor már sejtette, honnan fúj a szél: ki az utcára, biztosíték fel, és lőn világosság. De alig néhány óra múltán ismét elment az áram. Panaszosunk ekkor is épp a számítógép előtt görnyedt, amint a képernyő elsötétült, csak úgy, papucsosan kipattant az ajtón, futott a kapuhoz – még látta a három suhancot, amint röhögve szaladtak fel az Őrkő felé.

És aztán az elkövetkező napokban ez a Zrínyi hősiességére egyáltalán nem hasonlító kirohanás még néhányszor megismétlődött, mígnem emberünk kénytelen volt a már többször elodázott telefonáláshoz folyamodni. Sejtelme beigazolódott, az ügyfélszolgálatnál románul szóltak bele a kagylóba, s ha kézzel-lábbal nem is, de végül csak sikerült élő szóban megértetnie magát. A hallhatólag ellenséges viszonyulású alkalmazott végül azzal csukta le köszönés nélkül a telefont, hogy közvetíti a panaszt „a kovásznai kollégáknak”. Na, erre is várhatok, gondolta sanyarúan magában emberünk – de láss csodát, két óra sem telt el, és a helyi rohamcsapat máris kiszállt, sőt: meg is oldotta a problémát. A letörött lappantyú helyett szereltek másikat, igaz, nem olyan típusút, de ez is lezárható, bár a lakat csak dísz rajta, mondta az egyik szerelő, mert ha valaki nagyon akarja, ezt is letörheti. És akkor ő mit csináljon, kérdezte tőle panaszosunk. Jelentse a rendőrségen, az ő dolguk elkapni a rongálókat, jött a válasz.

Eddig a történet, hűen közvetítettem, ahogy a panaszos elmondta. Most valamiféle következtetéseket kellene megfogalmazni rossz tervezésű villanyóradobozról és jó mókának tűnő ártásról, számomra az egész panaszban mégis a nyelvi akadály a legszembetűnőbb. És nem csak a székely ember gyatra romántudására gondolok, bár az, mint láttuk, egy egyszerű probléma megoldásának is akadályát jelentheti. Hanem a mindenféle szolgáltatók viszonyulására: még mindig nagyon kevés cég tartja fontosnak, hogy lehetővé tegye ügyfeleinek az anyanyelven való ügyfélszolgálat lehetőségét, sőt, ilyen-olyan intézményekben járva-kelve, mintha egyfajta visszarendeződés zajlana éppen. De hát ez már a politikusok asztala, és a téma túllépi egy jegyzetben megjelenített panasz határait.