Hétfőn későn este, kedden hajnalban közölték, hogy első magyarként elérte a Déli-sarkot Rakonczay Gábor, egy négytagú expedíció résztvevőjeként. Majd a Kárpát-medence virtuális tereit bejárta fényképe, amint alaposan felöltözve, arcán fagyási sérülésekkel, hófoszlányokkal és apró jégcsapokkal, örömteli tekintetével szembenéz szurkolóival. Az extrém sportoló – ekképp emlegetik a beszámolók, noha valójában többről van szó, mint amit ez az amúgy megtisztelő kategória jelent – az Antarktisz partjáról indult, 44 nap és 4 óra alatt teljesítette a 917 kilométeres távot, egy 94 kilós szánt húzva maga után.

A több mint hathetes út megpróbáltatásairól Rakonczay elmondta – olvasható expedíciójuk Facebook-oldalán –, hogy tudatosan távol tartotta magát a lehetséges mélypontoktól, ezért mentálisan jól bírta a sokszor végtelennek tűnő menetelést az „ingerszegény” környezetben, „az ember lépésről lépésre küzdi előre magát, csak megy előre, és nem foglalkozik azzal, meddig tart még”. Fagyban, igen kemény fagyban, szélben, hóviharban, síléceken haladva, szánját húzva. Ment, mert mennie kellett, mert ki kellett tartania. Helyt kellett állnia. Hát ezért több, lényegesen több ez a teljesítmény, mint egy szokványosan beskatulyázható, valamiféle extrémkedés. Mert mindenekelőtt mentálisan kellett legyőznie az akadályokat, azt követhette az edzett szervezet. Hiszen a rendkívüli eléréséhez, a nagysághoz, a szó jó értelmében vett erődemonstrációhoz pontosan arra az eltökéltségre, kitartásra és tudásra van szükség, amit Rakonczay Gábor és társai is felmutattak. Ha az efféle hajtóerő működtetné az emberek többségét, egy jobb és emberibb világban élhetnénk.

Történetében mégsem ez a legszebb. Megérkezését követő napon, Kompromisszumok és megalkuvás nélkül című bejegyzésében Rakonczay megfogalmazta, hogyan bírta a napi nyolc-tíz órás erőltetett menetet, mi lendítette túl a nehéz helyzeteken, esetleges holtpontokon. „Voltak nehéz pillanatok az út során, de olyankor mindig egy gyerekkori döntés és egy jelenkori gondolat vitt előre. Elképzeltem, hogy találkozom a fiatalkori önmagammal, azzal, aki elképzelte, mi lesz belőle, ha felnő. Aki tele volt tervekkel és korlátok nélküli hatalmas célokkal – szóval úgy a hatéves önmagammal. Volt idő, amikor ha találkozunk, erősen magyarázkodnom kellett volna, hogy valami miért nem úgy jött össze, ahogy elterveztem. Most az a gondolat vitt előre, hogy a hatéves önmagam vár a Déli-sarkon. Megérkezem és találkozunk, nem szólunk egy szót sem, csak nézzük egymást. Aztán elmosolyodunk és szorosan megöleljük egymást. Ő továbbra is csak büszkén mosolyog, én meg elsírom magam – tökéletes pillanat. Önmagad előtt megállni és helyt állni – nem magyarázkodni, csak létezni. Kompromisszumok és megalkuvás nélkül. A szabadság ez, amelyre gyerekként feltesszük az életünket, és amelyből felnőttként megpróbálunk minél többet és minél tovább megtartani.”

Találkoztak hát! És mostantól bizonyosan nem engedik el egymást, egyként, szorosan egymás mellett lépegetnek és lélegeznek.