A Háromszék napilapot olvasva, A céltudatosság és a szolgálat embere című cikk eszembe juttatta, hogy nekem is van emlékem Fekete Gábor tanár úrról. Ő volt az első, egyetemi végzettséggel rendelkező sporttanár, aki minket tanított a baróti középiskolában.
Véndiákként szívesen emlékszem az akkori sportórákra, mert sokat és örömmel tornásztam, versenyekre jártam. A tanár úr szervezett olyan, osztályok közötti versenyt is, amelyen bárki részt vehetett, de csak egyszer lehetett első, mert ha nyert, tovább nem versenyezhetett. Az egyik futamban a társaim már előre figyelmeztettek, hogy ne szaladjak túl gyorsan, hogy az összegzésnél a mi osztályunk legyen az első. Sikerült is, mert én második lettem, az osztályunk viszont nyert. Úgy ünnepeltünk, hogy a fiúk a vállukra vettek (mivel én voltam a legalacsonyabb), és szaladtak velem körbe-körbe. Akkoriban a diplomáink, okleveleink az osztály falát díszítették. Tornatanárnő szerettem volna lenni, de kulákjelölt földműves gyermekeként ez 1956–57-ben lehetetlen volt, így meg sem próbáltam. A tanár úr biztatott, mert úgy vélte, hogy eredményes lehetek. Még azt is felajánlotta, hogy Bukarestbe is elkísér a felvételire, de nem mentem. Ezt utólag is köszönöm neki.
Igaz, miután elvégeztem a Pedagógiai főiskolát, még egy ideig versenyeztem közép- és hosszú távú futásban a helyi és tartományi versenyeken. Egyik alkalommal, amikor második helyezett lettem, éppen Fekete Gábor volt a rajtvonalnál, felismert és rám mosolygott. Óvónőként megpróbáltam átadni a tanítványaimnak azt, amit én tanultam a tanár úrtól, a sport szeretetét, a sportolás örömét.
Lehet, hogy az utolsó tanítványainak írt levele volt az, amelyet az 50 éves osztálytalálkozónkra küldött 2007. április 20-án. Ezt a levelet olvastam fel a találkozón.
„Az 1956–57-ben végzett véndiákoknak az 50 éves osztálytalálkozóra
Mindig szeretettel gondolok vissza a Baróton töltött rövid évekre, amelyek az egyetemi évek befejezését jelentették. A gyakorlatot, amit ott az egyetemen nem tanítottak meg, megtanultam, megtanultuk Baróton. Mindezt olyan tanulók közt, akik a mostoha, jóformán felszerelés nélküli tornaórákat végigdolgozták, miközben, úgy érzem, megszerették a testnevelést és a sportot is.
Ebben a munkámban segítségünkre volt a tantestület és a szülői bizottság, amely mindenben mellénk állt. Csak felidézek egypár dolgot. A legelemibb anyagi feltételek megteremtése, kezdetleges pályák, tornafa állítása az udvaron, egy kezdetleges tornaterem berendezése, gyűrű a régi nagy épületben, a szülők által készített fa tornaszerek: korlát, gerenda stb. És mindezt az akkori ifjúság megszerette, megbecsülte. Még a legegyszerűbb tevékenység megszervezése is nehéz volt, mert súlygolyó helyett kődobás volt, de úgy csináltuk, csinálták, mintha ez lett volna a legtermészetesebb.
Ezt a hozzáállást gyakran elmeséltem a későbbi tanítványaimnak is. Az osztályversenyeken még a felmentettek is reszt vettek, ha másként nem, legalább biztatással.
Végezetül küldöm szeretetteljes üdvözletemet valamennyi résztvevőnek. Szinte hihetetlen, hogy 50 év telt el az érettségi óta. Mindannyiuknak sok boldogságot és egy békés időskort kívánok.
Tisztelettel, Fekete Gábor tornatanár”
Mi is, az 1956–57-ben végzettek kopjafát állítottunk volt iskolánk elé tanáraink, volt osztálytársaink emlékére, amit minden találkozó alkalmával megkoszorúzunk. Ezen a kopjafán külön tábla jelzi azoknak az osztálytársaknak a nevét, akik az 1956-os forradalom idején elszöktek.
özv. Pető Józsefné Zsigmond Mária, nyugalmazott óvónő, Barót
