Kedves olvasó, ön, én, mi mindannyian egy átalakuló világban élünk. Félreértés ne essék, változás mindig is történt; csakhogy az ütem lassúbb volt. Az emberiség első egymillió évében ez alig volt érzékelhető.
Százezer évek teltek el anélkül, hogy az emberős vagy majd később az ember életkörülményei, a kihívások, amelyekkel meg kellett küzdenie, változtak volna. Ha mégis volt ilyen – pl. az éghajlaté, vagyis a nagy jégkorszakok beköszönte, majd az azokat követő felmelegedések –, az annyira lassan ment végbe, hogy az embernek bőven volt ideje alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.
Úgy kb. tízezer évvel ezelőtt aztán az ember megismerte a földművelést és az állattenyésztést, letelepedett. Minden addiginál jobban megváltozott az élete. Ezt követően a változás felgyorsult, de még mindig olyan tempójú volt, hogy nyugodtan tudott az új kihívásokhoz igazodni. A középkort tekintve: ha egy 1000 táján élő, alkotó, majd meghaló ember mondjuk 1500-ban – hipotetikusan gondolkodva – feltámadt volna, nagyjából ugyanolyan világ fogadta volna. Az ötszáz évvel korábban szerzett ismereteivel simán elboldogult volna.
Aztán úgy a 16., de még inkább a 19. századtól a változás felgyorsult. Sőt, egyre inkább. Évezredeken keresztül meghatározó életformák, gazdasági tevékenységek (földművelés, állattenyésztés) szorultak vissza, és ezzel együtt jelentek meg újak (az ipar, majd a szolgáltatások), és váltak megélhetésünk legfontosabb forrásaivá. Az utóbbi kétszáz évben emberek milliárdjai költöztek falvakról városokba, feladva addigi életüket, és egy teljesen más környezetben, új tudásokra szert téve próbáltak – többnyire sikerrel – boldogulni.
Csakhogy a 20. század második felétől, de még inkább annak végétől kezdve a változás olyannyira gyors, sokrétű lett, hogy az ember mint egyén, de az egész emberiség is minden eddiginél nagyobb kihívások előtt áll. Egyszerre változik, nagyon gyors ütemben, az éghajlat, egyre több szélsőséges jelenséget eredményezve, változnak a nemzetközi kapcsolatok (lásd az Egyesült Államok térvesztését és Kína felemelkedését), gyengülnek meg az évszázados fejlődés eredményeképpen létrehozott nyugati politikai és társadalmi rendszerek és az azok elméleti alapjait adó eszmék (pl. liberalizmus), a hagyományos család. És – ami legalább ugyanennyire fontos – a mesterséges intelligencia térnyerése révén nagyon gyorsan változik a több évtizede megszokott technológia (katonai is!), és ezzel együtt a munkaerőpiac, valamint a tudás, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy boldogulhassunk.
Kedves olvasó, nem akarom megijeszteni, de a kb. egymillió éve megjelent, hagyományos úton születő, érző, majd meghaló ember is nagy bajban van. Hiszen a géntechnológia fejlődésének eredményeképpen ma már az ember tervezhető. Létre lehet hozni a szuperintelligens és szuperegészséges embert, a mesterséges intelligencia révén pedig a robotot. De – és ez a lényeg – e kettő ötvözhető is. Dőlhetnek a több százezer éve kialakult trendek.
A kormányok többsége még nem vagy alig ismerte fel e folyamatok fontosságát, sorsdöntő voltát. A meghatározó funkciókban levő emberek többsége még a hagyományos sémákban gondolkodik. A törvényhozások sok lóhosszra el vannak maradva a klímaváltozás vagy a mesterséges intelligencia várható következményeinek kivédéséhez szükséges válaszoktól.
Zárszóként azt mondhatom, hogy minden eddiginél fontosabb a céljaink megfogalmazása, a mit, miért és hogyanra adható jó válaszok kidolgozása, a globális együttműködés és a tanulás, önképzés fontosságának tudatosítása.
Fülöp László történelemtanár, Kézdivásárhely
Ui. A témában nagyon tudom ajánlani egy zseniális történész, Yuval Noah Harari írásait és előadásait.
