A klasszikus – máig érvényes – meghatározás abból a tévedésből származik, hogy egy bizonyos életkor felett a faj szellemi képességei az egyedet alkalmassá teszik meghatározó döntések meghozatalára. Ezt az életkort „felnőttkornak” nevezik, és országok szerint változik. Így tehát – miután a társadalom nagyobb felének, a nőknek is megadták ezt a jogot – általánosan elfogadott lett, hogy eme „embersűrűs” világban az alfa hímek és nőstények vezérhelyzetet foglalhatnak el a „választó- vagy szavazópolgár” többségi döntése nyomán. Ők a „politikusok” (erről a „varietas”-ról már szóltunk).

A polgár megjelenik egy kivégzőosztagnak tűnő bizottság színe előtt, és kap egy (vagy több) papírlapot, színes törzsi szimbólumokkal és nevekkel, valamint egy megkent nyomtatót, majd beirányítják egy kuckóba, ahonnan igyekszik előjönni, nehogy azt higgyék, hogy valami csúfságot írt a papírokra. (Ez a gyáva egyet nem értési gesztus előfordult a diktatúrában.) A tintás nyomtatót rányomja a törzsparancsnok előírása nyomán meghatározott helyre.

A szavazópolgár jámbor faj. Nem veszekszik, nem verekedik, élete párjának panaszolja gondjait, amelyek abból adódnak, hogy mindegyre csalódik, semmiképp nem tudja eltalálni a papíron a neki is tetsző helyet, ahova szívesen nyomná azt a tintás fogantyút. Van úgy, hogy a fészbukon bukkan rá a helyes megoldásra: készít magának és párjának egy saját gyártású papírlapot, s altörzsi helyzetéből eredően megkéri valamennyi családtagját, hogy arra nyomják a billogot, ő majd bedobja a kukának nevezett szavazóládába. Emígy a szavazópolgár megválasztotta saját magát, és megiszik rá kisszámú választójával egy-egy üveg sört, mintegy jutalomként
A szavazópolgár tehát átváltozott választópolgárrá. Immár elégedett élete sorával és az önmagát felavató képviselettel… a családjában. Most már tudja, hogy neki kell képviselnie azt, amit a dühös emberek ellenzéknek, mások notórius távol maradónak neveznek. De az a jó – örvend a turpisságának –, hogy a törzsfőnök nem tud róla. És boldog…