Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madár. Nem volt szépséges, nem volt fenséges, mint a felhők közt szárnyaló madarak. Kecses és elegáns sem volt, mint azok a társai, akik a víz tükrén vitorláznak. Közönséges madár volt csupán, aki vézna nyakát előre nyújtva csipegetett a földről –így tengette az életét.
Ami pedig az éneklést illeti – énekelni egyáltalán nem tudott. Nem csiripelt, nem rikoltott, nem huhogott, de még csak nem is csipogott!
– Mondd csak – szólította meg egyszer a Napot –, mi hasznom van nekem? Nem vagyok se szép, se kecses, és még énekelni sem tudok.
– Ó – ragyogott le rá a Nap –, nagyon is sok a hasznod. Olyan különleges ajándékod van, mint semmilyen más madárnak. Ha keresed, biztosan meg is leled.
Így hát a madár másnap nekivágott a nagyvilágnak, hátha megleli, hogy mi haszna van a földön. A térde rogyadozott, a feje ügyetlenül billegett, hosszú farkát pedig vonszolta maga után.
Az első nap alkonyatkor egy faluba ért. Az emberek már behúzódtak házaikba, de valaki még mindig kint kóborolt az utcán: egy barna hajú kislány, aki sírva-ríva kiáltozott:
– Itt vagyok, Koli! Gyere vissza, Koli! Hová tűntél, Koli?
– Mi történt? – kérdezte a madár a kislánytól.
– Megszökött a kiskutyám – szipogta-szepegte a kislány –, és most sehol sem találom.
– Ó, kis drágám! – sóhajtotta szomorúan a madár. – Bárcsak olyan lennék, mint a többi madár, és felrepülhetnék, hogy megkeressem neked. De tudod, nem repülök valami jól.
A kislány tovább szipogott-szepegett, majd olyan hangos zokogásban tört ki, hogy a madár úgy érezte, menten megszakad a szíve.
– Mit szólnál hozzá – kérdezte végül –, ha veled mennék, hogy ne egyedül kelljen keresned?
Egész éjszaka együtt rótták az utcákat, és a kislány egyre csak kiabált:
– Koli, Koli! Gyere vissza, Koli!
Ám Koli nem jött, így hát ledőltek egy kerítés tövében. A kislány szorosan átölelte a madár nyakát. Így aludtak reggelig.
Amikor a Nap kidugta a fejét a háztetők mögül, és megvirradt, a kislány megdörzsölte, és kinyitotta a szemét.
Alig akarta elhinni, de Koli állt előtte! Felugrott örömében, megölelte a kutyáját, majd a madárhoz fordult, hogy köszönetet mondjon.
– De hiszen semmit sem tettem – szabadkozott a madár.
– Igenis tettél – mosolygott a kislány. – Mellettem maradtál, hogy ne érezzem rosszul magam.
A madár elbúcsúzott a kislánytól meg a kutyájától, majd ismét útra kelt – a térde rogyadozott, a feje ügyetlenül billegett, hosszú farkát pedig maga után vonszolta.
Éjszakára egy kis városba érkezett, ahol már mindenki aludt.
Mindenki – kivéve egy idős asszonyt, aki egyedül üldögélt a kövön.
– Mit bámulsz? – rivallt rá a madárra.
– Semmit – felelte a madár. – Csak szörnyen boldogtalannak látszol. Ha én is tudnék énekelni, mint a többi madár, egy szép dallal felvidíthatnálak.
– Nincs szükségem rá, hogy bárki is felvidítson! Egyáltalán nincs senkire szükségem! – mordult rá az asszony, majd sírva fakadt. – Jaj, dehogyis nem lenne, hiszen olyan magányos vagyok. De csak magamat okolhatom, hiszen egész életemben csúnyán bántam az emberekkel. Mindenkivel! A férjemmel, a gyerekeimmel, a barátaimmal... – de még mielőtt befejezhette volna, sírva fakadt az ég is, és a mennyei könnyek az asszony arcára hullottak.
– Még megázol – mondta a madár –, és könnyen meg is fázhatsz – és azzal felugrott egy közeli falra, és hosszú farkával betakarta az asszony fejét és vállát.
Így is maradt egész éjszaka – az eső végig folyt a farktollán, a szomorú öregasszony pedig ott kuporgott alatta.
Mire a Nap első sugara megcsillant a házak felett, az eső is elállt.
– Köszönöm! – szólt az idős asszony a madárhoz, és mintha halványan el is mosolyodott volna. – Jó tudni, hogy van legalább egy barátom ezen a világon.
A madár ismét útnak indult – a térde rogyadozott, a feje ügyetlenül billegett, hosszú farkát pedig maga után vonszolta.
Beesteledett, mire a nagyvárosba ért, de az utcákon még mindig nagy volt a zaj. Behúzódott hát egy sikátorba, hogy egy biztos helyen aludjon egy keveset. De épphogy csak elhelyezkedett, egy kisfiú fordult be futva a sarkon. Láthatóan igencsak sietett, mert szuszogva kapkodott a levegő után. Ahogy a holdfény rá vetődött, a madár kék-zöld foltokat vett észre az arcán.
– Mi a baj? – kérdezte tőle.
– A nyomomban vannak! – lihegte a kisfiú. – A nagyfiúk. Egyszer már jól helybenhagytak, és most újra meg akarnak verni.
– Ó, drágám! – sóhajtott a madár. – Ha olyan lennék, mint a többi madár, erős karmommal felkapnálak, és biztos helyre vinnélek. De amint látod, én erre képtelen vagyok, úgyhogy a következőt fogjuk tenni...
Azzal a legsötétebb sarokba terelte a kisfiút, majd kitárta széles szárnyát és farktollait, és betakarta vele. Amikor üldözői a sikátorba értek, csak egy sötét kupacot láttak a sarokban.
– Ott van! – kiáltott az egyikük, mire mindnyájan kövekkel és téglákkal kezdték hajigálni a madarat. Ám ahogy közelebbről is szemügyre vették, így szólt az egyik
– Hé, ez nem is ő! Csak egy gusztustalan döglött madár.
Pedig a madár még élt, bár minden tagja sajgott, és sebek borították. Így köszöntött rá a következő nap reggele. A kisfiún ezzel szemben egy karcolás sem esett a madár védelmet és meleget adó tollai alatt.
Már éppen köszönetet akart mondani a madárnak, de amikor rápillantott, ámulva csapta össze a kezét:
– Oda nézz! Hiszen te egészen megváltoztál!
És csakugyan! A madár hátát és farktollait bíbor, fekete és kék csíkok tarkították, és színes esőcseppformák díszítették. És amikor megszólalt, dal fakadt a csőréről, valami efféle:„Kol-kol-Koli, Kol-kol-Koli.”
– Hát nem látod? – ragyogott rá a Nap. – A te ajándékod a szerető szíved, és mostantól fogva örökké magadon viseled jószívűséged jelét. Hadd legyen tanúja az egész világ!
Így lett a pávából minden madarak legszebbike!
(Puerto Ricó-i mese)
