Eugenio Barba nemzetközi hírű rendező megfogalmazása szerint „a színház mint művészet legfőbb alapanyaga a néző és előadó/performer közötti energia/viszony”. Ez alkalommal mint egy színházba járó, hűséges néző szeretném köszönteni Nemes Levente színművészt. A nézőnek abban a kiváltságban van része, hogy több évtizeden át követhette e nagyszerű színész pályáját.
A legelső megrendítő élménye valamikor az 1960-as évek végén történt, amikor Székely János Dózsa-monológját nézte és hallgatta végig Nemes Levente előadásában. A dermesztő csendben, amely az előadást követően ülte meg a termet, valami furcsa kettősség érzete lepte el a nézőt: az a szenvedély, amelynek nemcsak tanúja volt, de ami ellenállhatatlanul magával is sodorta, abban a korban az erdélyi magyarság több létkérdésével szembesítette. A székely-magyar Dózsát idéző előadó egy helyen így fakadt ki:
„Azt mondom én, hogy végünk van, mivelhogy / Máig se tudjuk, mért viaskodunk. / Illetve hát – hogy pontosabb legyek – / Csak azt tudjuk, mi ellen és kik ellen, / De sejtelmünk sincs róla, hogy MIÉRT.”
Ezt a felkavaró, zaklató szentenciát nem szívesen hallgatta a néző, mert úgy gondolta, hogy azok a köztéri szobrok, festmények és grafikák, amelyeket magyar képzőművészek alkottak azokban az években, ha átvitt értelemben is, de kifejezték az igazságtalanság és megalázottság elleni küzdelem valamikori sikerébe vetett reményt.
Csakhogy Nemes Levente érzékeny értelmezésében az is kihallatszott a drámai szövegből, ami mindennek ellentmondani látszott:
„És közben nincs hús, közben nincs kenyér, / Közben egészen kimerült a tájék, (...) Közben lassanként nincsen már sereg sem. (...) Nem értem. / Nézd, valami szörnyű nagy / Hibának kell a dolgok mélyén lenni, / Ha nem bízunk már önmagunkban sem.”
E felrázó mondatok több százszor hangzottak el, és nem maradtak visszhangtalanul az erdélyi magyar közönség körében. A költő Székely János gondolatainak súlyát az előadó mérhetetlenül nagy szenvedéllyel és meggyőző erővel tudatosította. Ebben a szellemben születtek a többi, nagy közönséget vonzó, más színésztársakkal együtt létrehozott pódium-előadások is, amelyeknek során Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila vagy Petőfi Sándor versei hangzottak el. Majd mindezek után Arany János elbeszélő költeményének, a Toldinak felejthetetlen művészi interpretációja következett Nemes Levente egyéni előadásában.
A „lázas hetvenes évek” színházi előadásaiból a diktatúrában élő néző számára a sok áthallással megírt és eljátszott szerepek maradtak emlékezetesek.
Ezek között Sütő András Csillag a máglyán és A szuzai menyegző című drámáinak Kálvin, illetve a görög tudós és történetíró, Kalliszthenész alakja maradt meg. Ugyanakkor a kedvelt történelmi színdarabok sorában mégiscsak a Bánk bánban szereplő Petúr sziklatömbszerű, kemény jelleme ragadta meg a nézőket jobban, aki felháborodva sérelmezte az idegenek arcátlan elterpeszkedését a legfőbb méltóságokban.
Később Nemes Levente számára a Bánk bán tragédia más szerepet is kínált. A nézőnek úgy tűnik, Tiborc érdekes alakját talán ő játszotta el Katona József elképzeléséhez a leghűségesebben: a kissé idealizált, legendás öreg parasztember személye alkalmas volt arra, hogy ne csak a maga, de az egész magyar nép nevében kérje a segítséget a szenvedések enyhítésére.
A nyolcvanas évek második felének – román kifejezéssel élve – „vizionat” (szabad átköltésben: cenzúrázott) előadásaiból nem véletlenül él még mindig a néző emlékezetében Mrożek Emigránsok című drámája, amelyben az egyik név nélküli szereplő Nemes Levente volt. A darab két, hazáját kényszerűen elhagyó férfi meddő töprengéséről, a létük felett való elmérgesedő vitatkozásról, majd a mindenről való lemondásról szólt. Ez történt akkor, amikor tömegesen hagyták el a szülőföldjüket az erdélyi magyarok. A cenzúra úgy vélhette és sugallni akarta, hogy lám csak, milyen rossz máshol. Az előadók pedig a nézőkkel együtt úgy értelmezték mély keserűséggel a darabot, hogy nem jó már élni sem itt, sem ott.
A sűrű kilencvenes években az e sorokat rovó néző egy ideig hivatalnoki pályára tévedt, és a színész-igazgató Nemes Leventével gyakran megosztották a gondolataikat. Elsősorban a mindennapi életben végtelenül eluralkodott bürokráciáról, amelynek útvesztőiben előfordult, hogy úgy érezték: még egy ilyen győzelem, és végképpen elvesztek.
Csak bámulni tudta a hivatalnok néző azt a kikezdhetetlen, okos és szenvedélyes érvelésözönt, amellyel az igazgató a színházat és a színésztársait igyekezett színvonalas életben tartani.
Ugyanakkor méltányolni lehetett azt az emberi bölcsességet és szakmai igényességet, amelynek folytán sikerült a Gyergyószentmiklóson hírnevet szerzett Figura Stúdió Színház rendkívül tehetséges tagjait Sepsiszentgyörgyre csábítani.
Aztán a megújult társulattal létrejöttek a jobbnál jobb előadások. Az egyik interjúban így vall az igazgatást átadó és a színészi munkára teljes energiával visszatérő Nemes Levente: „Jó szívvel emlékszem A csoda címmel játszott Énekes madárra, aztán az Ilja próféta vakjára, az Yvonne, burgundi hercegnő királyára, A nyugati világ bajnokában az öregre...” Ugyanitt afelett örvend, hogy mekkora élmény volt számára Beckett drámájában, a Godot-ra várva című nagy sikerű előadásban együtt játszani a fiatal pályatársaival. A nézőben visszacseng olykor, amint Pozzo szerepét játszva mondta egy helyütt a darabban: „A helyzet az, barátaim, hogy nehezemre esik, ha hosszú időn át nélkülözöm a hozzám hasonlók társaságát.”
És végül volt még egy nagyon biztató kijelentése Nemes Leventének: „A Lear király életem talán egyik legnagyobb kihívását jelentette, ma másként csinálnám meg, talán az erőm is meglenne még hozzá.”
A hűséges és az őt érteni szerető néző nagyon bízik abban, hogy ez is hamarosan megtörténik, és akkor, mint korábban sokszor, sok hálás nézővel együtt az előadás végén felállva újra hosszan fog tapsolni neki.
